Írni vagy játszani?

Akt.:
Írni vagy játszani?
© Illusztráció: KM-archív
zínházat csinálni vagy színházról írni? Örök dilemma. Aki valaha részt vett abban a semmihez nem hasonlítható folyamatban, amely egy előadás megszületését jelent; aki küzdött már a szöveggel, a nyelvvel, majd a megformálás ezernyi buktatójával; színészként, rendezőként, dramaturgként, világosítóként, ügyelőként maga is belülről alakította a folyamatot a forgatókönyvtől a premierig; aki képes legyőzni önmagát és átlényegülni valaki mássá; aki naponta ingázott a valóság és a „mintha” világa között; akinek 7 óra 7-kor torkában dobogott a szíve: az tudja csak, miről szól a színház. Karádi Zsolt írása.

Aki olvasta tollforgató elődei (és kortársai) írásait megsárgult újságok szakadozott oldalain; aki megilletődve lapozgatta a nagyok, Diderot, Lessing, Sztanyiszlavszkij, Gordon Craig, Bertolt Brecht, Jean Louis Barrault, Eugenio Barba, Eugène Ionesco, valamint Vörösmarty Mihály, Bajza József, Péterfy Jenő, Ambrus Zoltán, Schöpflin Aladár, Kárpáti Aurél, Kosztolányi Dezső, Illés Endre, Pünkösti Árpád, Móricz Zsigmond, Bálint György, Németh László, majd Koltai Tamás, Sándor L. István, Nánay István, Stuber Andrea, Tarján Tamás munkáit: az tudja csak, mi az írás.

És aki láthatta még Gobbi Hildát, Major Tamást, Gábor Miklóst, Sinkovits Imrét, Latinovits Zoltánt, Mezei Máriát, Kállai Ferencet, Mensáros Lászlót, Avar Istvánt, s aki látta Holl Istvánt, Szigeti Andrást, Kerekes Lászlót, illetve Csoma Juditot, Gazsó Györgyöt; s aki láthatja Bárány Frigyest, Horváth László Attilát, Horváth Rékát, Dézsi Darinkát, Horváth Margitot, Pregitzer Fruzsinát, Gáspár Tibort, Szvrcsek Anitát, Illyés Ákost, Rák Zoltánt, Szabó Mártát, Kuthy Patríciát, Horváth Sebestyén Sándort, Jenei Juditot, Éry-Kovács Zsannát, Horváth Viktort, István Istvánt, Lakatos Mátét, Munkácsi Anitát, Petneházy Attilát, Sirkó Esztert, Urmai Gábort, Tóth Károlyt, Varga Norbertet, Gyuris Tibort, Fridik Noémit, Balogh Gábort, Kameniczky Lászlót, Gulácsi Tamást, Széles Zitát, Varga Balázst, Vicei Zsoltot, Puskás Tivadart, Kosik Anitát, Fellinger Domonkost, Tóth Zolkát, Nyomtató Enikőt, Széles Zitát, Nagyidai Gergőt: az tudja, mi a színház.

A színház, amely naponta fölemel, lesújt, megbabonáz, elvarázsol. Megmutatja a bennünk élő szentet. És a gonoszt. Aljosát és Szmergyakovot. Antigonét és Kreónt. Hamletet és Claudiust. A színház: szembesít belső rémeimmel. A másik emberrel. A világgal. A színház: én vagyok. Mindaz, ami voltam. És ami lehetnék. Múltam és jövőm. A színpad, a maga fekete falaival, a nézőtér a bársony székeivel, izzó reflektoraival, lezuhanó és felfutó függönyével, egész abszurd valós-valótlanságával: laboratórium. Műhely. Kórterem. Játszóház. Krematórium.

A színház függőséget okoz; drog, veszélyes anyag. Akit beszippant, nem menekülhet, nem lehet nélküle élni, de vele és általa sem; a színház felőrli a színészt. Felőrli, elemészti, de esténként, időlegesen, megváltja. Vagy legalábbis azzal áltatja. Miként minket, nézőket is, akik két-három órára kilépünk mindennapiságunkból, hogy átadjuk magunkat a szemlélt történet figuráinak, velük szenvedjünk, velük bánkódjunk, sírjunk vagy nevessünk. Velük, akik mi vagyunk; belőlünk egy darab. Ha őket figyeljük, magunkat látjuk. Miként ezt felismerte Shakespeare a Hamlet híres egérfogó-jelenetében. És azóta minden este Claudius kirohan, ha Gonzago megölésének előadása közben a gyilkosban felismeri önmagát.

„A színház az egyedüli hely, ahol az erényes és a gonosz ember könnyei összefolynak” – mondta Diderot. Ülünk a nézőtéren, figyeljük a sosemvolt emberek soha-el-nem-hangzott párbeszédeit; a színész megjelenít egy nem létező, azaz kizárólag nyelvi formában létező fiktív valakit, akinek testét, lelkét kölcsönzi. Ő ő már, legalább is arra az időre, amíg nézzük. Tudjuk, hogy ő nem ő, amit mond, mégis megrendít bennünket, képesek vagyunk sírni, miközben tudjuk, az egész pusztán illúzió, elpattan, elenyészik, s nem marad belőle semmi. És mégis. Ez a semmi, ez a színházi delej.

„A valóságban a világ nagy, én pedig kicsi vagyok – írta egykor Hankiss Elemér – el vagyok veszve benne. Aztán veszek egy színházjegyet, beülök a nézőtérre, s egyszeriben fordul a kocka: a világ hirtelen összezsugorodik, beszorul a színpad négy fala közé, én pedig mint egy szemlélődő filozófus vagy jósisten, kívülről figyelem, hogy mi történik benne. Mint amikor egy gyerek egy üveggolyót tart a kezében és belelátja az egész világot. Ez az átlényegülés a színház varázsának egyik forrása.”

A színház egyidős az emberi kultúrával. Azok az időnként meg-megújuló viták, amelyek arról szóltak, szükség van-e rá, meddőnek bizonyultak. Addig lesz, ameddig az ember érdeklődéssel fordul a másik felé: amíg az egyik sorsa és alakja jelentést hordoz a másik számára. Mert a színház: élet. Az élet: színház.

Éppen ezért lehetetlen választani; írni vagy színházat csinálni: az „ember tragédiájának”, a lét és a nemlét titkai faggatásának két egyenrangú módja. Írni vagy játszani, az itt a kérdés.

Karádi Zsolt, a Nyíregyházi Egyetem oktatója



0Hozzászólás

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter






hirdetés