Jónak lenni jó

MW

Rég volt, de igaz volt: életemben először vártam izgalommal sorsolást, hiszen labdarúgó-válogatottunk kijutott az 1978-as világbajnokságra. Ültem a tévé előtt, riadtan néztem, ahogyan sorban kapjuk az erősebbnél erősebb ellenfeleket – a házigazda Argentínát, Olaszországot és Franciaországot –, aztán kis híján beestem az asztal alá, amikor a stúdióban Baróti Lajos szövetségi kapitány rezzenéstelen arccal kijelentette: ebből a csoportból tovább kell jutnunk. Szegény, jó Lajos bácsi meg­őrült – gondoltam gyermeki fejem minden tiszteletével, szeretetével és megdöbbenésével. Pont nélkül ki is estünk. A következő két vb-n, 1982-ben és ’86-ban is az első körben rekedtünk, de egyszer sem éreztük azt, hogy reménytelen lenne a helyzetünk, mert mindkétszer kifogtunk egy-egy „ürgét” – Salvadort, majd Kanadát –, és verhetetlen ellenfeleket akkoriban még nem ismertünk. 

Miként most sem. Csakhogy a két időpont között elröppent három évtized, amelynek során éppenséggel egyre több lett a verhetetlen és egyre kevesebb a verhető rivális. 2023-ban azonban megint ott tartunk, hogy szombaton este megkaptuk a jövő évi, németországi Eb-re rendelt vetélytársakat, a németeket, a skótokat és a svájcia­kat, és reménykedünk. Ha nem is jelentjük ki, amit Baróti, hogy tovább kell jutni, de azt igen, hogy lehet, nagyon is lehet. Ezt mondja Marco Rossi is, és nincs az a gyerkőc, aki ezért őrültnek tartaná. Pedig a németek, ugyebár, nem akárkik, ráadásul házigazdák, a skótok a selejtezőben hat pontot vertek a norvégokra, és csupán a spanyoloktól kaptak ki, egyszer, keretük tele van a Premier League-ben edződő, masszív futballistákkal, a svájciak ugyancsak egyszer maradtak alul tíz kvalifikációs meccsükből, a migrációra és a honosításra támaszkodva lassan a fél Balkánról szemezgetnek.
 

Mégis bizakodunk – nem mások gyengeségére, hanem a magyar csapat erejére alapozva.

Hiszen a mieink nyolc mérkőzésből öt győzelemmel és három döntetlennel, a szerbeket oda-vissza elintézve, elsőként léptek tovább, ráadásul 1976 után idén fordul elő először, hogy veretlenül zárják az esztendőt. Lassan úgy vagyunk a válogatottunkkal, mint annak idején ökölvívó-szövetségi kapitányunk a legjobb versenyzőjével, Kovács Istvánnal; amikor ugyanis egyik bunyósunk szokása szerint a rossz sorsolására panaszkodott, Szántó Öcsi bácsi rávágta: „Érdekes, a Kokónak mindig jó a sorsolása.”
Mert jó sorsolása csak annak lehet, aki jó.