Nem lett sem bohóc, sem kereskedő

Tóth Zolkával Kováts Dénes beszélgetett
Tóth Zolkával Kováts Dénes beszélgetett - © Fotó: Dodó Ferenc
Nyíregyháza – Hogy mi a közös Tóth Zolkában, a Móricz Zsigmond Színház művészében és az egykori angol miniszterelnökben, Winston Churchill-ben? A válasz azon mottójukban rejlik, ami így hangzik: no sport!

– Szerettem focizni, csak nem tudtam, amikor Tasnádi Csaba volt az igazgató, titokban jártam is, de ma már jobban félek attól, hogy megsérülök, mint hogy labdába rúgjak – mesélte a népszerű színész a Bencs villa Többszemközt című estjén Kováts Dénesnek, de a beszélgetés középpontjában természetesen a színház állt.

– Általános iskolában a pályaválasztást firtató kérdésre azt válaszoltam: bohóc szeretnék lenni. De amikor kiderült, hogy ahhoz mennyit kellene tanulni, letettem róla és mivel a nagypapám úgy gondolta, hogy jó kereskedő lennék, a Sipkayba jártam. Érdekes módon a bohóclét mégis az életem fontos részévé vált. Bohócdoktorként a társaimmal jártuk a kórházakat, hogy felvidítsuk a beteg gyerekeket. Mit mondhatnék? Ez egy cudar világ! Több órán át tartó koncentrációt igényel, ahol az „előadás” a körülményektől függ: attól, hogy a gyerekek mennyire barátságosak, mennyire befogadók, hányan vannak, milyen betegségben szenvednek. Azt mondta az egyik tanárunk, hogy ha meghat az, amit tapasztalunk, kiesünk a szerepből. Az volt a jó, hogy el tudtam bújni a sminkem mögé, de bevallom férfiasan, amikor levettem a nagy cipőt és az orrot, sokszor összezuhantam. Ez egy súlyos léleknehezék, én nyolc évig bírtam.

Evita és gyerekdarab

És hogy lett mégis színész? – Viccmesélős típus vagyok, aki nem feltétlenül a társaság központja, de azért azt mindig szerettem, ha figyeltek rám. Négy–öt évet töltöttem a Bessenyei színkörben és amikor 1993-ban Verebes István az Othellohoz statisztákat keresett, jelentkeztem, később pedig felvettek a színészképzésre. Nagyon jó vizsgaelőadásokat csináltunk (mások mellett Mészáros Árpád Zsolttal), Verebes megkedvelt, én pedig azt hittem, hogy enyém a világ és ellinkeskedtem a dolgokat. Meg is lett a következménye: azt mondta, amíg ő az igazgató, legfeljebb 2. alabárdos lehetek. Első lépésként Árpinak elsírtam a bánatomat a Jerevánban, majd sok mindennel foglalkoztam, még autóalkatrészekkel is, de hiányzott a színház. Hálás vagyok Molnár Lacinak, akinek köszönhetően szerepeltem az Evitában, később pedig a Jézus Krisztus Szupersztárban is játszottam, amikor pedig Tasnádi Csaba lett az igazgató, egy gyerekdarabba hívott. Ez 2000-ben történt, azóta itt vagyok. Sokat tanultam a Verebes-féle szigorból, mert rájöttem, hogyha ezzel akarok foglalkozni, azt csak teljes erőbedobással lehet csinálni. Sokat köszönhetek a keresztapámnak, Kameniczky Lászlónak is (a Móricz Zsigmond Színház kiváló művésze ebben az évben hunyt el, a szerk.): figyelt rám, kézzel-lábbal segített a pályámon. Mindig elmondta a véleményét, akkor is ha kikértem és akkor is, ha nem.

Nincs kis szerep

Zolka szórakoztatáspárti, imádja az operettet, a vígjátékokat, a gyerekdarabokat pedig azért, mert mint mondja, azokban tombolhat a ripacsvére. Egyetlenegy baja van csak a gyerekelőadásokkal: fél kilenckor fel kell kelni, ami akkor esik neki különösen rosszul, ha előző este is játszik. Azt mondja, a gyerekeknek könnyű, ők hatkor kelnek, neki ez nehezen megy… – Régebben nem szerettem a vérgőzös drámákat, lehet, hogy azért, mert nem tudtam úgy magamra húzni ezeket a szerepeket, mint ahogy kellett volna, de ma már ezekkel sincs gondom – most játsszuk a Macbethet, ami szintén nem egy habkönnyű darab, mégis kedvelem. Szerencsére nagyon ritka a nemszeretem-szerep, az utóbbi évadokban talán csak a Don Carlos volt ilyen. Nekem azzal sem volt gondom, hogy A miniszter félrelép-ben hullát kellett alakítanom, de Az ördög pár mondatát is szívesen vállaltam. Az igazgatók, rendezők sokszor azt hiszik (szerintem tévesen), hogy a kis szereppel megsértik a színészt és azt a néhány sort statisztára bízzák. Én viszont úgy gondolom, az is színészi feladat, azt is meg kell oldani, ráadásul a lehető legjobban.

SZA


Ritkán játszanak együtt

Tizenhét éve Zolka „élet-és bajtársa” Széles Zita, a Móricz Zsigmond Színház művésze, akivel csak nagyon ritkán játszanak együtt – pedig, ahogy elhangzott, igény lenne rá. – A Fekete Péterben a szerepe szerint ő belém szeret, de én nem is foglalkozom vele. Otthon sokat gondolkodtunk, hogy tudnánk feldobni a közös jeleneteinket, és emlékszem, folyt a könnyünk a nevetéstől. Az nagyon szép emlék, bár a kislányunk, Csenge leszidott: apa, miért nem szereted anyát? Természetesen nem örült neki, hogy egy másik nőbe szerettem bele, de Ziti elmagyarázta neki: hogy ez csak színház. Pontosabban ez a színház. Ez egy olyan szakma, amit nem lehet letenni, otthon is folyamatosan agyalunk, mit lehetne jobban csinálni.



Záhony.
SZON.HU






hirdetés