2012.10.22. 10:17
Vendégjegyzet: „Az a szép, fényes nap”
<em>Október 23-a körül mindig eszembe jut Szabó Magda nagyszerű történelmi színművének címe. „Az a szép, fényes nap.” Verőfényes, szép őszi nap volt akkor is, mint amikor e sorokat írom, de elsősorban nem erre asszociálok, hanem arra a belső fényességre, ami hírtelen lepte meg az emberek eszméletét: a szabadság szívet-lelket melengető fényességére.</em> <strong>Bakó Endre jegyzete.</strong>
Október 23-a körül mindig eszembe jut Szabó Magda nagyszerű történelmi színművének címe. „Az a szép, fényes nap.” Verőfényes, szép őszi nap volt akkor is, mint amikor e sorokat írom, de elsősorban nem erre asszociálok, hanem arra a belső fényességre, ami hírtelen lepte meg az emberek eszméletét: a szabadság szívet-lelket melengető fényességére. Bakó Endre jegyzete. Mindnyájan tudtuk, éreztük, történelmi napok, kivételes, kegyelmi állapot részesei lettünk, a magyar nép, sőt, a magyar nemzet most lerázza bilincseit. A kegyelmi állapot ugyanis megteremtette a nemzeti egységet. Annyi év, főképp a rendszerváltozás tapasztalatai nyomán állítom, ha győz a forradalom, hamarosan különböző pártokra szakadt volna az ország. Magyarok vagyunk… De az a néhány nap a november 4-i félelmetes ágyúdörgésig egyetértésben, eufóriában, reménykedésben telt. Kevesen voltak a pesszimisták, de sajnos, őket igazolták az események. „Magára hagyták, egy magára / A gyáva népek a magyart” - jut eszembe Petőfi verse.
A néhány hónapig tartó sikertelen ellenállás megszűnésével világossá vált, hogy a megtorlás következik. A magyar nép, - mi mást tehetett volna – színleg meghódolt. Utóbb e cselekvő nemzedékeket elmarasztalták olyanok, akik nem élték át a diktatúra kemény szakaszát, amikor „fejére szólt, ki szót emelt” - mondván, hogy elárulták a forradalmat. Nem felejtették el, de, ahogy a költő mondja, az élet él és élni akar. 1848 forradalmas népe nem alkudott meg a kiegyezéssel? Az oktalan önpusztításnak, vérontásnak nincs értelme, modus vivendit kellett keresniük! De már 1968-ban újraindultak az ellenzéki mozgalmak, s Pozsgay Imre még a pártállam idején kimondta, hogy 1956-ban népfelkelés zajlott le. Igaz, a nemzetközi politikai konstellációk kedvező alakulása is kellett ahhoz, hogy ismét ránk köszöntsön a szabadság.
Nekünk, magyaroknak különös szokásaink közé tartozik, hogy levert forradalmakat, szabadságharcokat ünneplünk. Valóban, történelmünk során egyedül Bocskai István vezetette győzelemre hadi népét. A levert forradalmak szereplői, a szabadságharcok katonái azonban nem küzdöttek, nem ontották vérüket hiába. 1849 után a Habsburg-birodalom megroggyant, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc hatására a nemzetközi kommunista mozgalom egysége megbomlott. Hemingway gyönyörű gondolata, hogy az embert el lehet pusztítani, de legyőzni soha! Szabadságharcainkat a túlerő le tudta verni, de a nemzetet nem volt képes megsemmisíteni, s nem tudta kiirtani a szabadság utáni vágyat sem!
Adódik a kérdés: tudtunk élni a szabadsággal? Úgy vélem, nem maradéktalanul! Ma már nem azt érdemes firtatnunk, megvalósultak-e az 1956-os forradalom követelései, hiszen hol vannak például a Munkástanácsok? 1990-ben más volt a történelmi helyzet, mint 1956-ban. De bizonyos, hogy okosabb, átgondoltabb társadalom- és gazdaságpolitikával, nemzeti összefogással előbbre tartanánk. A közös nemzeti gondolkodás hiányának és a túlideologizált légkörnek a következménye az is, hogy a magyar nép egy része, különösen a fiatalok nem azonosulnak teljes lélekkel 1956 örökségével. Pedig az akkori hősök a legtöbbet adták a szabadságért: életüket és vérüket!
Bakó Endre
