Meg lehet érteni, meg nem is

Debrecen - „Bele kell csapnunk a mocsokba, hogy lássuk, meddig fröccsen” – nos, egész messzire sikerült...Gulácsy Lajos halálának 80. évfordulóján mutatta be a Csokonai Színház Na’Conxypanban hull a hó című - a skizofrénia és az ehhez párosuló, fokozatosan súlyosbodó alkoholizmus miatt sokat szenvedett festőművész tragikus életét feldolgozó - színművet.

Meg lehet érteni, hogy e furcsa cím hallatán - mely egyébként egy 96,5-szer 48 centiméter nagyságú Gulácsy-olajfestményt idéz meg - nem özönlötték el a Víg Kamarát a nézők, s jóindulattal is csak fél ház volt kíváncsi Galambos Péter legújabb rendezésére. Meg lehet azt is érteni, hogy – a festő trágársággal, pálinkásüvegekkel, állati bujasággal, önpusztítással kikövezett életútja olyannyira deprimálóan hatott (és még nem is beszéltünk a darab miliőjéhez illő, olykor mégis elviselhetetlen dalbetétekről, Melis László szerzeményeiről!) – hogy sokan a szünetben hazamentek. S ha már itt járunk, mindezek ellenére, meg lehet érteni a darabválasztás létjogosultságát is; pláne annak tükrében, hogy az alkotók Bertók Lajos emlékére ajánlják az előadást!

A 40 évesen tragikus hirtelenséggel elhunyt színész Gulácsyhoz hasonlóan óriási tehetséggel megáldott, öntörvényű művész volt, aki szintén gyakran megfordult a magyar Pimodánban. A történethez hozzátartozik, hogy a szerző eredetileg Bertók főszereplésével tervezte a mű színpadra állítását, mely – elmondása szerint - már jó két évtizede érlelődik benne. A darab szülőatyja az a Galambos Péter, aki ihletett rendezésében nemrégiben a Jászait láthattuk a Stúdiószínházban.

S ha már szóba került a Jászai, óhatatlanul idekívánkozik egy gondolat. Aki látta ez utóbbit, majd később jegyet vált a Kamaraszínházba, teljes bizonyossággal meg tudja állapítani - a műsorfüzet átlapozása nélkül is -, hogy mindkettő ugyanazon rendező munkái. Mint ahogy az ukrán vendégrendezőt, Maszlobojcsikovot a füst, Vidnyánszkyt a szimultán játék, úgy Galambost a színpadot a nézőtértől elválasztó, áttetsző, festett függöny-megoldás teszi egyedivé, azonnal felismerhetővé.

Ám itt most ki kell, hogy mondjuk, amilyen jól működött ez az ötlet Jászaiban, annyira nem volt szerencsés e második produkciójában. Az egyébként igényesen kivitelezett, élénk színekkel megfestett díszletelem jelen esetben nem vitte előrébb az előadást, sőt kissé zavaróan hatott, nem mindig lehetett jól látni, hogy mi is történik a színpadon.

A nézőtérnyitást követően hosszú percekig élvezhetjük Dargó Gergő zongorajátékát és gyönyörködhetünk az elénk táruló óriás festmény látványában. Aztán folyamatosan halványodik a kép, s felsejlik egy valamilyen fekete, sűrű masszában fetrengő ember, Gulácsy (Kristán Attila). „Bele kell csapnunk a mocsokba, hogy lássuk, meddig fröccsen” – tartja egy német mondás, nos, neki egész messzire sikerült… A józanodás pillanatainak lehetünk szemtanúi, amikor az agy tisztul, és az alkoholhiány miatt még szürkébbnek, félelmetesebbnek tűnik a világ, a test szenved, utántöltésért kiált.

Az ember pokoli szorongással éli meg a megvonást, szenved, és nagyon visszavágyik a mámor, az illúziók világába. Gulácsy egy sosemvolt álombirodalomba, Na’Conxypanba menekült a rideg valóság, a gondok, problémák elől, s fantáziaországát reneszánsz korabeli öltözéket viselő emberekkel népesítette be. Állítólag maga is hasonlóképpen öltözött, sőt leveleit, mint Lord of Gulácsy Lajos, Na’Conxypán uralkodója írta alá… Legjobb barátja, Juhász Gyula így fogalmazott: „NAKONXIPÁN volt az ő hazája, ez a furcsa ország, amely szerinte Japán és a hold között fekszik, és amelynek nyelvét ő tudta csak beszélni az összes földi emberek közül.”

A darab egy szenvedélybeteg művész története, akit önmagától, démonjaitól barátai, szerelmei próbálnak megmenteni – sikertelenül. Mankóként használta környezetét, s észre sem vette, hogy közben teljesen a földbe nyomta őket; két hozzá nagyon közel álló nőt, az Édesanyját (Oláh Zsuzsa), és legjobb barátjának feleségét, Katarinát (Rácvkevei Anna) majdnem megöli egy elborult pillanatában, Higilinda (Újhelyi Kinga) is elmenekül tőle, az őt rajongásig szerető, naiv Hilli (Szalma Noémi) pedig önkezével vet véget saját illetve szíve alatt hordozott magzata életének.

Kristán Attila talán élete eddigi legjobb alakítását hozta Luigiként, és valósághűen jelenítette meg a delirium tremensben, majd fokozódó elmebajban szenvedő piktor alakját. Mérhetetlen szakmai alázattal, s teljes odaadással játszott az elsőtől az utolsó pillanatig ugyanúgy, mint partnernői, Újhelyi Kinga, Ráckevei Anna, Szalma Noémi és Oláh Zsuzsa. A pártfogó barát, Sylvio szerepében Mészáros Tibort láthattuk, Fra Filippo Lippiként Garay Nagy Tamást, több epizódszerepben is feltűnt Dánielfy Zsolt (Apa, Hutterton, Ápoló, Orvos, Katona) s Jámbor József (Bam, Francesco,Katona, Ápoló).

Summa summarum: mindent és mindenkit meg lehet érteni, a darabválasztást, a cselekményt, s a közönséget is…

 - Hassó Adrienn - 

[email protected]