Jegyzet: Mindennapi hőseink

Sosem voltam katona. Még csak éles lőszert, vagy fegyvert sem tartottam a kezemben. Úgy voltam vele mindig is, hogy mindenki jobban jár, ha maradok a vízipisztolynál. Egyszer egy repülőnapon, Kecskeméten úgy mertem beülni a tankokba és a vadászgépekbe, ha belátható távolságban voltak szüleim. Sipeki Attila jegyzete.A bátorság azóta szerencsére megjött, rajongok a repülőgépekért és még maradt tizenöt évem arra is, hogy önkéntesként bevonuljak. Azt mondják, fizikálisan és mentálisan is alkalmas lennék a feladatra. Persze, más kérdés, élesben hogy menne, ha megtörténne a legrosszabb. Sokan úgy tartják, hogy aki katonának megy, roppant egyszerű dolga van, vagyis szinte semmi. Aztán mikor a híradóban hallani, hogy hónapokra eltávoznak Afganisztánba vagy Irakba – és sajnos egyáltalán nem biztos, hogy hazatérnek –, egyből megváltozik a laikusok véleménye.

Ezek a terepmintába öltözött emberek sokkal többet jelentenek egyszerű tisztelgő knél. Ahhoz, hogy egy ország belső ügyei, mindennapjai zökkenőmentesen és a lehető legolajozottabban működjenek, elvitathatatlan érdeme van mindennapi hőseinknek, hazánk védőinek. Ők a 365 napból 365 napot azzal töltenek, hogy éjjel-nappal tudásuk legjavát tudják nyújtani, állandó készültségben várják azt, amitől – szívük legmélyén lehet, hogy ők is – mi, civilek rettegünk. Életüket adják értünk. Sokat gondolkodtam már azon, hogyan is tudnánk ezt nekik meghálálni. Tőlem ebben a pillanatban csak annyi telik ki, hogy erőt, egészséget kívánjak valamennyiüknek.

Sipeki Attila