Nézőpont: Napfivér, Holdnővér

Éltető csillagunk a Nap, nélküle aligha létezhetne világunk. Matyasovszki József jegyzete.

Mégis folyton alábecsüljük, tudományos szenvtelenséggel tárgyiasítjuk, csillagászati adathalmazokkal leírható tucatégitestként kezeljük, s énközpontú – mondhatnám humanista – gőggel, tankönyvízű leegyszerűsítéssel holmi „izzó gázgömbnek” tituláljuk. Olyan ez, mintha az emberről is csak annyit volnánk képesek megállapítani, hogy nagyjából hetven kiló színhús.

Régmúlt századok ettől azért gazdagabb lélekkel közelítettek a bennünket körülvevő világhoz, s költészettel és mitológiával jelölték ki helyünket a mindenségben. Az ember a világ erőinek titkait kutatva nem ritkán transzcendens áhítattal fordult a Nap felé. A ma embere viszont már az égre is alig emeli a tekintetét. A földet nézi, s a sorsán mereng, amelyből talán többet is megértene, ha túllátna saját bűvkörén.

Most, amikor a részleges napfogyatkozásnak köszönhetően végre volt okunk felpillantani az égre, vajon mennyien gondoltak arra, hogy ilyenkor egy férfi és egy női minőségi „nászának”, egymásra hatásának is tanúi lehetünk? Esetleg ki merengett el azon, hogyan képes Luna látszólag teljesen lefedni arcával ezt az izzó – nem mellesleg az etalon fehér szín forrásául szolgáló – óriást? Ehhez ugyanis már olyan méret- és távolságbeli arányok szükségeltetnek, ami még a világegyetemben is a csodával határos.

Naprendszerünk úgy bújik meg galaxisunk két fő karja között, mint a gyermek anyja kebelén. S lényegesen több titkát őrzi létezésünknek, mint gondolnánk.

Matyasovszki József