Fejszámoló Romeó

Ámbár tanár úr – Koltai Róbert – két szenvedélynek a rabja: a fejszámolásnak és a szerelemnek. Az egyik genetikai adottság, a másik egy üde szempár váratlan kamasz-zavara. A legjobb éveit már maga mögött tudó professzort akkor sebzi meg a banális érzelem kardéle, amikor sugarat vet rá a 4. C egyik leány tanulója – Dobó Kata – szemének égkékje. A matézis tudora ettől a szikrától, mint a száraz tapló. Vagy miként a hajdani erdőőr hasonló lelkiállapotát kizengő bökversezet: „az őszbe csavarodott csősz becsavarodott.” Ilyenféleképpen a mi Romeónk is, ámbár ő nemcsak a helyzet, de a keresztlevele kapcsán is erre a névre hajaz. Ami eléggé ironikus írói lelemény, merthogy „nomen est omen”, vagy köznapibb észjárással: ha már lúd, legyen kövér. Nem elég baj neki, hogy tanár, de még Romeó is.

A vígjátékra élezett történetnek azonban vannak karcosabb, sőt gorombább tanulságai is. Például az a tükörkép, ami a fiatalok mai karakterét elénk villantja. Igaz, leginkább a bohózat szintjén, de a tanulság annál megrendítőbb. Mert, ha az ország egyik legjobb hírű iskolájában ilyen mentalitású hölgyek és legények koptatják a padot, nem kell csodálkoznunk a végek végletein. Tudniillik, mindaz, amit ezek a suhancok megengednek maguknak, aligha csak életkori sajátosság. Ott van benne a lelkület durva és agresszív áteredendő bűne, ami attól sem riad vissza, hogy kezet emeljen a nevelőre, vagy céltáblának tekintse saját röheje fölényéhez. Ja, hogy a végén angyalarcúvá és -jelleművé vedlenek ezek a nemrég még barbár szabadcsapatok, az csak a megoldás hamis, sőt, már-már hazug illúziója. Ha a film – m2 – morális nyomvonalát követjük. Ha eltekintünk tőle, jó és kellemes vígjátékban leljük örömünket. Élvezzük a tantestület gügye karikatúráját, a fordulatok groteszk ötleteit, s behódolunk annak a finom tapintatnak, ahogyan a diáklány tanára érzelmi túláradását kezeli.

A végkifejlet előre látható, s aligha lep meg bárkit is. Ámbár tanár úrnál kötelezően fordul visszájára a közmondás igazsága. Ez: „Nézd meg az anyját, vedd el a lányát.” Esetünkben viszont hősünk megnézte a lányát, s elvette az anyját, mert a mese így kerek, így befejezett. S ez reményteljesebb sztereotípia, mint ami a magyar közvéleményben él e pályáról, illetve e pálya képviselőiről. Akik, ha nem is napszámosai, de nem is irigyelt polgárai a nemzetnek. Holott a közszolgálat szerint lehetnének azok is...

– Boda István –