2012.06.04. 09:38
Jegyzet: Csontok halmán túl
<em>„A tájversek kora itt lejárt. / Rétek, völgyek, erdő-loboncok / között nyüszítve jár a köd. / – Ránk merednek a szétmart koncok. (…) Szennyes folyók törött gerinccel / vergődnek – menekülnek innen. / Az ég üres szemgödréből / undorodva néz ránk az Isten.” </em><strong>Fábián György jegyzete.</strong>
„A tájversek kora itt lejárt. / Rétek, völgyek, erdő-loboncok / között nyüszítve jár a köd. / – Ránk merednek a szétmart koncok. (…) Szennyes folyók törött gerinccel / vergődnek – menekülnek innen. / Az ég üres szemgödréből / undorodva néz ránk az Isten.” Fábián György jegyzete.Sok nemzetsorsvers közül az utóbbi években e költemény (melynek szerzője kedves egykori professzorom, Jánosi Zoltán) sorai kúsztak tűnődő figyelmem közepébe június 4-e tájt, e verses képeslap, mely „újabb üdvözlet egykori győzőknek”.
Ám az után a számos-számtalan, csöppet sem indokolatlanul keserű hang után, mely az imént idézett tragikus lírai táj-helyzet-kép szavaiban is kong, újabban mintha derűsebb rezdülések ébrednének a magyar Trianon-emlékezetben: két esztendővel ezelőtt a nemzeti összetartozásnak szentesítettek emléknapot június 4-ére, a gyászos békediktátum évfordulójára.
„Annyi balszerencse közt, oly sok viszály után” üdvösen építő hatásúnak érzékelhetünk egy ilyen kezdeményezést. Eredményeképp közösségek fognak össze, és azt a tudatot erősítik: annak ellenére, ami történt, megvagyunk, kilenc évtized után, és együtt vagyunk magyar nemzet, határon innen és túl, és leszünk, ha rajtunk múlik. Csak azért is.
Fábián György
