Szavazásértékelés

2019.05.09. 10:55

Olvasóink szerint a pénz vette át a foci helyét

Az utóbbi években egészen elképesztő magasságokba szöktek a játékosárak és a fizetések a futball világában. De vajon ezzel egyenes arányban nő a mutatott játék színvonala is?

Múlt héten mindenki meghökkent a Fradi háza tájáról kiröppent hír hallatán, miszerint Ivan Petrjak, a zöld-fehérek ukrán támadója a következő idénytől a Mol Vidi játékosa lesz. Ezt bizonyítandó, posztoltak is egy képet, amelyen jól látszik, hogy a támadó öltözői szekrényén lévő számot egész egyszerűen átszikszalagozták.

A Nemzeti Sport stábja aztán megkereste az FTC-t, és állításuk szerint a Sahtar Donecktől kölcsönkapott játékos szájából egy olyan összeg hangzott el, amely túlmegy bizonyos határokon. Később Orosz Pál, a klub vezérigazgatója is megerősítette a lapnak, hogy folyamatosan tárgyaltak az ukrán klubbal a játékos végleges szerződtetését illetően, de közben a fehérváriak azt a havi fizetést kínálták a játékosnak, amit az FTC nem tud és nem is akar kifizetni.

Azt, hogy mennyi az annyi, ne firtassuk. Ha a Fradi nem hajlandó egy – a hazai színtéren kiemelkedő, ráadásul az edzővel honfitárs – külföldi támadóért letenni a pénzt, nyilván jó oka van rá. Nekik is az a céljuk, hogy olyan csapattal vágjanak a következő szezonnak, amellyel címet védhetnek és a nemzetközi porondon is lehet némi esélyük.

Van még csapathűség a vagyonokért igazoló játékosok korában? – ezt a kérdést szegeztük az olvasóknak, és nem meglepő módon elég egyértelmű eredmény született.

Kezdjük azzal a válaszlehetőséggel, amelyre a legkevesebben szavaztak. A szavazók nagyon csekélyke része, mindössze 7%-a látja úgy, hogy a minőségi futball ennyibe kerül. Az, hogy ezt a minőségi futballt hol kapjuk meg, már más kérdés. Picit még ízlelgessük ezt a szót: minőségi futball. Aki minőségi futballról beszél, valószínűleg azon nyomban az európai topbajnokságokra – a spanyolra, angolra, olaszra, németre – gondol. A hazai viszonyokhoz képest ésszel fel sem fogható, hogy ott milyen pénzek vannak a fociban, de cserébe jól szórakoznak a nézők. Mármint amikor a játék nyújt élvezetet, nem a tragikomédiába illő megoldások...

Az olvasók egészen elhanyagolható része lerendezte az ügyet annyival, hogy nem követi a hazai labdarúgást. Ezt nem is kell ragozni. Reméljük ez a szám a közeljövőben még ennél is kevesebb lesz, viszont azt nem tudjuk, hogy e szavazók között hányan vannak, akik régen esetleg követték. Lehet, hogy egész egyszerűen beleuntak abba a bohózatba, amely néha a hazai élvonalban folyik, esetleg megelégelték a válogatott bukdácsolását. Inkább leszálltak arról a hullámvasútról, amely legtöbbször csak lefelé rohan...

A következő válaszlehetőség – Röhejes, mert az olimpikonok tizedannyit sem keresnek - már a kattintók harmadát megmozgatta. Való igaz ez az a felvetés, amellyel kár vitatkozni, de nem szabad elmenni egy nagyon fontos tényező mellett sem: a foci a legnépszerűbb sport a világon. Ezt űzik a legtöbben, a sok-sok millió ember közül pedig ebben a sportágban a legnehezebb odajutni a legjobbak közé. Egy felmérés szerint 30000 próbálkozó közül 1 lesz az, akit majd nemzetközi szinten is a tévében csodálhatunk. Elképesztő munka és kitartás kell ahhoz, hogy valaki zsebre rakja a milliókat. Persze, itt bárki mondhatja, hogy ezeknél a magyar játékosoknál különbet is találnánk, ha kimennénk a térre egy barkasszal, és összegyűjtenénk az ott utunkba kerülő első tíz embert, ugyanis azok közül egyet tuti beépíthetnénk az NB I-be. Megkockáztatom, még egy meccs erejéig lehet be is jönne, de mi lesz azután? Soha nem egyetlen meccsről van szó. Itt hosszú távon és kiegyensúlyozottan kell(ene) lerakni azokat a bizonyos valamiket az asztalra. És félreértés ne essék, tiszta sor, hogy az olimpikonoknak is legalább ugyanannyi lemondással és elkötelezettséggel jár, hogy elérjék az álmaikat. A munka sokszor ugyanaz, viszont más a szórás, mások a halmazok.

Végezetül elérkeztünk ahhoz a válaszlehetőséghez, amellyel az emberek csaknem fele rokonszenvezett: ezek nem focisták, hanem zsoldosok. Akik néha élőben kijárnak szurkolni, vagy esetleg csak megnézni egy meccset, biztos hallották már ezt a szurkolói buzdítást: „Küzdjetek, mint a katonák!” Legutóbb a Fradi Vidi elleni meccsére készült a B-közép egy hatalmas molinóval, amelyre azt írták: „HARC!” Szóval a két kifejezés, a zsoldos és a focista ebben a megközelítésben nincs is olyan messze egymástól, de egyvalamiről eddig nem esett szó. Ez pedig a küzdés. A szurkoló egyvalamit soha nem tud megbocsátani: ha szeretett csapatának győzelméért nem tesznek meg mindent a pályán a játékosok. A modern fociban ez a csapathűség. És bármennyire fáj, úgy tűnik, amit eddig a csapathűség jelentett – tudniillik, hogy egyetlen klubot képviselsz egy életen át –, azt le kell szűkíteni arra az adott csapatra, ahol éppen focizol. És igen, van az a pénz, amiért át fogsz igazolni, de ott is kutyakötelességed kitenni a szívedet a pályára. Ha érzik az emberek, hogy te mindent megtettél a klubért, könnyebben megbocsátanak. Rivális klubok esetében persze kényesebb téma az átigazolás, gondoljunk csak Figóra, akinek az ezredfordulón Barcelonából egyenesen Madridba vezetett az útja...

Az megint más kérdés, hogyha jól érzed magad, horribilis összeget keresel, akkor miért váltasz? De tudjuk, minden nem lehet tökéletes, elég egy apró tüske, amit a pénz bármikor kihúzhat...

[eweb-voting id="2910646"]

Borítókép: Ferencvárosi szurkolók óriási transzparense a labdarúgó OTP Bank Liga 29. fordulójában játszott Ferencváros – MOL Vidi FC mérkőzésen a Groupama Arénában 2019. április 20-án, Ferencváros-Vidi 4-1

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!