Kezdetben nem is gondolták

2019.09.22. 14:10

50 éve eltéphetetlen baráti kötelékben!

Sem a távolság, sem a nyelv nem lehetett akadálya, hogy lelki társak legyenek.

Ma is sokan meg vannak győződve róla, hogy a nagy távolság nem tesz jót az emberi kapcsolatoknak, és a helyzet előbb-utóbb komoly eltávolodáshoz, elszürküléshez vezet. A legnagyobb gond abból adódik, hogy nincs mód a rendszeres kommunikációra, és a behatárolt lehetőségek miatt még az a kevés is csak részleges, hiányos marad. Vannak történetek persze, amelyek minderre alaposan rácáfolnak, ám olyanra aligha akad példa, hogy két ember úgy tartson fenn évtizedeken át egy barátságot, hogy még egymás nyelvét sem igazán értik.

Márpedig egy ilyen történetet mesélt el nemrég egy nyíregyházi hölgy, Áfra Ilona, aki ötven esztendeje ápol igen szoros barátságot lengyel barátnőjével, Ewa Kańdułával. Az egész azzal kezdődött, hogy 1969-ben összetalálkoztak a rakamaz–tokaji úttörőtáborban.

Kezdetben nem is gondolták

– Őszintén szólva már nem emlékszem tisztán az első találkozásra. Még azt is Ewától tudom, ő mesélte el utólag, hogy mint minden rendes táborban, tartottak egy ismerkedési estet, ahol a lengyel és a magyar diákok megajándékozták egymást valamiféle apró ajándékkal. Akkor ő engem választott – tekintettünk vissza ötven évvel ezelőttre, egy nagyhalászi 14 éves és egy poznańi 12 esztendős diáklány életre szóló megismerkedésére. – Később nekem is beugrott, hogy a tábor közelében állt egy újságosbódé, és ott segítettem neki a vásárlásban – tette még hozzá.

Nyilvánvalóan akkor még egyikük se sejtette, hogy ebből évtizedekig kitartó kapcsolat lesz. Persze ahogy ilyenkor lenni szokott, a gyerekek címeket cseréltek egymás között, és megindult a levelezés. Ilona is írt többeknek, köztük Ewának is, és ahogy teltek az évek, úgy morzsolódott le a többi tábori ismerős. Egyvalaki kivételével. Azután pár évi levelezés után a lengyel lány a magyar ismerősének szegezte a kérdést: létrejöhetne-e egy újabb találkozás ismét Magyarországon?

– Már a hetvenes évek végén jártunk, s mivel akkor én már Nyíregyházán laktam, ide vártam a régen látott vendéget. Nem volt egyszerű dolga, másfél napon át utazott többszöri átszállással, mire megérkezett hozzám. Akkorra már megnyílt a sóstói skanzen, oda azóta is mindig elmegyünk, és ugyancsak szokásunkká vált az első találkozástól, hogy Nyíregyháza főterén, a Kossuth-szobornál fotózkodunk. Jól emlékszem: rizsfelfújtat csináltam neki, ami azóta is kedvence – haladtunk előre a történetben. A látogatás tehát olyan jól sikerült, hogy Ilona 1979-ben a testvérével és az egyik itthoni barátnőjével viszonozta a látogatást. Ott mindjárt nagy baráti társaság szerveződött, és egy tízfős csapattal – motorbiciklivel, vonattal, szóval ki, hogyan – leutaztak a Balti-tenger partjára, Kolobrzeg városkába, ahol két héten át sátortáboroztak.

– Hogyan kommunikáltunk? Főleg orosz nyelven, ami Ewának természetesen jobban ment, mint nekem, lévén hogy az ő nyelvük közelebb áll az oroszhoz. Ráadásul még iskolába se járt, de talált a nagyszüleinél egy könyvet vagy szótárat, és abból sok mindent megtanult oroszból. Később már ő is elsajátított néhány szót magyarul, én is párat lengyelül, és kialakult egy sajátos keveréknyelvünk, amit csak mi értünk, más senki körülöttünk – tudatta Ilona nevetve. – Egyébként gyakorlatilag mindent meg tudunk beszélni, és írásban is beszámolunk egymásnak mindenről, ami csak eszünkbe jut, mivel nagyon sok közös vonásunk van.

Találkozások oda-vissza

A folytatást már nem is nehéz kitalálni. A találkozások egyre szaporodtak: Ilona megismerte Ewa családját és barátait, és bár Ilona egyedül él, ő is bevonta a barátait ebbe a kapcsolatba. Az utóbbi időben minden évben eltöltenek két hetet nagyobb társasággal az Alacsony-Tátrában, ahol Ewa gyerekei 25 évvel ezelőtt rátaláltak egy remek faházra. És amikor a kisvárdai Táncolj és Mulass Velünk Egyesület szervezett lengyel estet Kisvárdára és Papra, a meghívott lengyel zenésszel Ewa is jött, hogy Ilonával találkozhasson.

– Tulajdonképpen akkor kaptunk észbe, milyen régen is ismerjük egymást, amikor valahogy szóba került, hogy azt a bizonyos úttörőtábort éppen 40 éve szervezték. Azóta számoljuk az éveket. Alighanem ez volt a mi utunk – hiszen véletlenek nincsenek –, csak akkor még nem tudtunk róla.

S hogy a legendás lengyel–magyar barátságnak is lehet valamiféle messziről jövő alapja, arra egy másik vegyes táborban jöttem rá, még gyermekfejjel. Ott is voltak lengyelek, de más nemzetiségűek, így például németek is. Azok valahogy kerültek bennünket, miközben a lengyelekkel szinte azonnal sülve-főve lettünk. Ilyen barátja azóta sincs egyikünknek se, de még hasonlóról se hallottam. A kapcsolatunkat Ewa gyerekei is csodálattal szemlélik, a két lánya közül a kisebbik 14 évesen elkéredzkedett hozzám Nyíregyházára, de a fővárosba és a Balatonhoz is elvittem. A magam részéről éppen előtte én jártam kint Poznańban az unokaöcsémmel – értünk lassan a történet végére.

Az idén már a megismerkedésük 50. évfordulóját is megünnepelték – ez volt 2019-ben a második találkozás –, főztek, kirándultak, fényképeket nézegettek, Ewa Ilona megőrzött leveleit is magával hozta, aki pedig viszonzásképpen egy fényképekkel 10 évet felölelő naptárat csináltatott barátnőjének. Meghitt együttlét volt, mint annyi éven át, és mindketten sejtették, hogy mindez már örökre így lesz.

MJ

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában