Zarándoklat Szent Jakab útján

Szeptember végén elindultunk a párommal a francia Caminón, azaz a Szent Jakab úton. Október közepén a felénél, kb. 400 km megtételét követően visszajöttünk. Számtalan cikk, könyv, poszt, film meg mindenféle írás készült már erről az útról. Nem is akartam szaporítani a meglévő anyagok számát, de nemrég két barátnőm is említette, hogy szívesen olvasna egy összefoglalót, és korábban is többen kértétek, számoljak majd be róla. Ezért úgy döntöttem, összefoglalom röviden az élményeimet.

Óriási kultusza van ennek az útnak. Mióta először hallottam róla, szerettem volna kipróbálni. Titkon nagyon reméltem, hogy irányt mutat majd az a rengeteg nyíl, amit az út során látok. Persze azt is tudtam, hogy botorság egy zarándokúttól ilyet várni. Bárhonnan várja is ezt az ember, balgaság.

Élményekkel teli út

Azt mondják, a Camino nem azt adja az embernek, amit vár, hanem amire szüksége van. (Mondjuk ez is csak egy elmélet.) Számomra kijózanító volt az út. Ismét rá kellett ébrednem arra, amit már rég tudtam: mindennek mi adunk jelentőséget. Folyton elképzeléseink vannak a dolgokról. Múltról, jövőről, emberekről. Ezek az elképzelések csupán az elménkben léteznek. Akkor mégis miért töltünk köztük annyi időt? A Camino is csak egy út, azon számtalan utak közül, melyeken egykor jártál, vagy egyszer járni fogsz. Éppúgy, mint bármilyen útnak, ennek is van árnyas és a napos oldala.

Amikor elfogy a vized, szomjasan mégy tovább. Amikor barátokra lelsz, önfeledten nevetsz. Oldalakat tudnék megtölteni az úton megélt élményekkel. (Talán nem is mondható „igazi” zarándokútnak.) Ettől azonban most mindenkit megkímélek.
Az van, ami. Konklúzió nincs. Nem biztos, hogy el kell menni a pusztába gyalogolni ahhoz, hogy választ kapj a kérdéseidre. A válaszok nem teremnek minden bokorban, de talán egyszer megszületnek benned.
Ugyanakkor nem biztos, hogy tudnám ezt, ha nem mentem volna gyalogolni.