Pénz, munka, becsület

Aki viszont úgy gondolja, hogy szorult helyzetében, vágyai teljesülésében a munka helyett a strandolás a jó megoldás, önmagát csapja be. Az első gondolatsor valahogy így épül fel a hírre, hogy a gazdák nem találnak megbízható napszámosokat. Bosszantó és szomorú, ha egy munka gyümölcse az utolsó pillanatban a semmibe vész, mert a végső mozzanatnál hiányzik a dolgos kéz. Mert ugye kéz az még akad, csak a dolgosabbal nehéz parolázni, pedig megyénkben a mezőgazdaság hosszú évtizedeken át kínált lehetőséget a pénzkeresetre a képzetlen munkaerőnek – illetve mindenkinek, aki dolgozni akart.

Lassan van vagy húsz éve már, amikor riportra indultam a felső-szabolcsi és szatmári határvidékre. Felfutóban volt a kordonos uborkatermesztés, a háztáji gazdálkodásban megedződött, szorgos emberek fektették pénzüket, idejüket és energiájukat e technológiába. Azért hívtak, hogy elmondják és megmutassák: a munkanélküliek népes táborában mennyire megcsappant a munkavállalási hajlandóság. Annak ellenére, hogy tudás, szorgalom, készség és képesség nem igazán nyújtott számukra válogatási lehetőséget a jövedelem megszerzésében. Egyik nap szedték az uborkát, másik nap már hiába várta a gazda őket. Az egynapi kereset elegendő volt a talmi boldogsághoz a máról holnapra élő világban, kinek a kocsmában, kinek a vegyesboltban. S nemrég erre csak legyintett egy igazán tisztességes fizetséget adó, minden ládát elkönyvelő meggytermesztő: tőle délben falcoltak le a munkások, jelezve, nekik már elég, amit kerestek – mármint ahhoz, hogy két napig elüldögéljenek a kocsmában, kommersz szesz és tablettás bor mellett.

Visszatérve a riporthoz: a gazdák mutattak egy napszámost, aki fél napot is dolgozott, ha kellett, és a határban aludt, hogy korán kezdhessen. Leültem mellé a fűbe, egy kárpátaljai iskola igazgatója nyújtott kezet. Az ukrán államtól kapott fizetése még szabolcsi mértékkel nézve is alacsony volt, ha megkapta egyáltalán, merthogy sokszor hónapokig kellett várnia a járandóságára. Hát megbecsülte itt magát, szerették és tisztelték is érte. Azóta elkoptak innen a kárpátaljai jó magyarok – de a meggyet lesz, aki leszedi, ugye?