A legdrágább kincsüket adják oda idegeneknek

Várakozás, papírmunka, fertőtlenítőszag, a szúrásokkal járó fájdalom – nem hangzik csábítóan, mégis megtöltötték az önkéntes véradók a mátészalkai Dienes Galéria előterét. S hogy miért vállalták a kellemetlenségeket? Mert tudták, jó ügyet szolgálnak azzal, hogy a legdrágább, legbecsesebb kincsüket, a vérüket osztják meg azokkal, akiknek talán ez az utolsó esélyük. A várakozók között volt, aki először nyújtotta karját, mások többször segítettek már, ám mindannyian ugyanazért voltak ott: hogy meghosszabbítsák mások életét.

– Tervezem már egy ideje, de eddig nem alakult úgy a helyzet, hogy eljussak egy véradásra. Amikor azonban édesanyám szólt, hogy hívták a Vöröskereszttől, eldöntöttem, hogy itt az idő, vele tartok – mondta el Mező Dávid, aki nem először ajánlotta fel a segítségét másoknak. A 20 esztendős egyetemista korábban önkéntes fordítóként angoltudásával támogatott egy nemzetközi alapítványt. A biológia szakos egyetemista kérdésünkre azt is elárulta, hogy a jövőben kutatással, azon belül is géntechnológiával szeretne foglalkozni.
 

Bárkinek szüksége lehet vérre

– Nagyon örülök, amikor szembejön velem egy véradásra hívó plakát. Amikor csak tehetem, jövök – ezt már Bíró Mónika osztotta meg velünk, aki három évvel ezelőtt nyújtotta először a karját.

– Egy ismerősömnek vérre volt szüksége, ez adta a kezdőlökést. Kiderült, hogy alkalmas vagyok, így azóta rendszeresen járok – tette hozzá a mátészalkai önkéntes, aki szerencsére még soha nem szorult vérre, hasonlóan Oláh Andráshoz. A mátészalkai költő, író úgy véli, bárkinek bármikor szüksége lehet vérre, így ha neki van elegendő ahhoz, hogy másoknak is adjon, miért ne tenné?

– Tizennyolc éves lehettem, amikor először vállalkoztam rá, azóta rendszeresen adok vért. A vércsoportom nullás, ezért is hívnak, ha sürgős segítség kell vagy letelt a két alkalom közötti regenerálódási idő – magyarázta a „veterán” véradó.

Rendszert vitt az életébe a véradás

– Mindannyiunknak van olyan családtagja, barátja, akinek valami miatt vérre volt szüksége. Az, hogy kilencedik alkalommal szerveztük meg a Civil Véradást a Vöröskereszttel és az Országos Vér­ellátó Szolgálattal közösen, s Nyíregyháza mellett már Mátészalkán, a szatmári térség központjában is karjukat nyújthatják a különböző szervezetek tagjai, illetve az önkormányzat és a járási hivatal munkatársai, bizonyítja, hogy nekünk igenis fontos, hogy az országban zavartalan legyen a vérellátás – hangsúlyozta Kiss András. A szervező Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Civil Közösségi Szolgáltató Központ operatív igazgatója szerint, ha lehetőségünk van rá, az egészségünk megengedi, segítenünk kell másoknak.

– A gimnáziumban adtam először vért, aztán eltelt úgy tíz év, hogy egy kezemen meg tudom számolni, hányszor vállalkoztam rá. Ezen a téren a Civil Véradások vittek rendszert az én életembe is. Mióta megszervezzük, évente háromszor magamtól jelentkezem, mert tudom, hogy folyamatosan szükség van vérre, és érzem, hogy ez egy különleges módja annak, hogy kifejezzük a szeretetünket mások iránt – tette hozzá Kiss András.

Amíg mi beszélgettünk, egyre szűkebb lett az előtér. Senkit nem érdekelt a várakozás, a papírmunka és a fertőtlenítőszag, és a tűszúrásokkal is megbékéltek. Azért jöttek, hogy segítsenek – nekem, nekünk, mindenkinek. A vér csak véradással pótolható, a véradó tehát pótolhatatlan.