Kiérdemelt elismerés és a köszönet diplomái

Kedves Imre! Az egyetemeken, az egykori főiskolákon ilyen tájban, a szeptemberi tanévnyitó tanácsüléseket évente visszatérően két mozzanat teszi kiemelten ünnepélyessé. Ekkor lesznek hivatalosan egyetemi polgárokká a frissen felvett, tanulmányaikat kezdő fiatalok, és most történik meg a pályán sok évet eltöltött, hívatástudattal megvalósított életutak elismerése, az ezekről szóló dokumentumok átadása. Sok száz kezdet napja, és sok száz bevégzés dátuma. Az újat kezdők reménylő, elszánt öröme, és a jól végzett munka érzését átélők tudatából ki nem törölhető sikerek és kudarcok emléke. 
És egyre felhangzanak a nevek, hogy rektori kézfogással vegyék át az arany (50), a gyémánt (60), a vas (65) és a rubin (70) okleveleket. Nézem a helyükre visszatérő, megilletődött, az izgalomtól kipirult arcokat, a könnyezve mosolygó szemeket, és látom az egyre óvatosabban közeledő lépéseket. Ahogy emelkednek az évszámok, egyre kevesebben sorakoznak a díszes kötésű diplomáért. 

Testületi közösség 

Emlékeimbe bevillannak az elmúlt 50-60 vagy több évnek az igencsak változatos történései. A frissen kikerült, ifjú pedagógus rögtön felismerte, hogy nemcsak az iskola sokrétű feladatai várnak rá, hanem a közéleti tevékenység számos társadalmi kötelezettség is. Bekerültek – jobbik esetben – egy jól működő tantestületi közösségbe, ahol az idősebb, tapasztaltabb kollégák gondoskodó szeretettel, szakmai, nevelési gyakorlatával találkoztak. 

A világ ismerete 

Hamarosan felismerték, hogy nemcsak pályát választottak, hanem a tanári hivatás megélése felelősségteljes megvalósításának a küszöbén állnak. A tanítási órákon és az iskolai feladatokon túl ott voltak a dolgozók iskolájában, hogy a tanulmányaikban megrekedt, sokszor csak néhány osztályt járt felnőttek újra iskolapadba ülve megtanulhassák a világról való legfontosabb ismereteket. 
Szakköröket alakítottak, munkaközösségekben kitekintettek a tanterven túli területekre. Igyekeztek könyveket beszerezni, működtették az iskolai könyvtárat, író-olvasó találkozókat rendeztek, irodalmi, történelmi, természettudományos, képzőművészeti, zenei előadásokat szerveztek, szorgalmazták a színházi programok látogatását, s ha kellett, maguk is színjátszókká váltak. Társadalmi igényként ott voltak a községi, városi, járási tanácsokban, és bekapcsolódtak a falvak sportéletének szervezésébe is. Nem tudtak – de nem is akartak – kimaradni a politikai küzdelmekből, és a gyakran ellentmondásos elvárások közepette a hazafias és érzelmi nevelést sokan lelkiismereti vívódások között valósították meg. Mindeközben családot alapítottak, otthont építettek, majd utódokat neveltek, gyarapították szakmai ismereteiket, és bővítették általános műveltségüket. Szakosodtak, újabb diplomákat szereztek, s közben elszálltak az évek, és csak szellemi és érzelmi világuk gazdagodott meg. 

Nem feledhető mondat 

Kezdetben ők voltak a legfiatalabbak a tanári szobákban, s egyszer csak rádöbbentek, már rájuk vár a feladat, hogy az ifjabb kollégákat terelgessék. Egyre gyűltek a tapasztalatok, az emlékek, a világot kutató diákok kérdései. Egyre gyakrabban villan fel egy hangsúly, egy vidám vagy riadt tekintet, egy el nem feledhető mondat. Az évek távolából újra visszacsengenek a sikeres, boldog élmények, a jól sikerült tanítási órák hangulata, a kedves, ragaszkodó osztályok képe és a jól megoldott emberi konfliktusok büszkesége. 
Látom a gratuláló kollégák, rokonok, tanítványok ölelését, én pedig baráti szeretettel kívánom a „csak a szépre emlékezés” jutalmát! 
Csermely Tibor