Bármivel foglalkozott, értéket teremtett

A régi falusi élet sokak szerint gyökeresen megváltozott az elmúlt évtizedekben. Több településen szűnt meg a sport-, és a kulturális élet, fogyatkozóban vannak a közösségi események (bálok, színházi előadások, stb.), s a kapukban lévő padok is - amelyek egykor tele voltak beszélgető emberekkel - üresen állnak.

Azok száma is egyre kevesebb már, akik sokat tettek a közösségi élet fenntartásáért. A Tiszacsécsén élő Nagy Gyula ezek közé az „utolsó mohikánok” közé tartozik. Sok mindennel foglalkozott élete során: játszott színjátszó körben, énekelt zenekarban, volt úttörővezető, bábtáncoltató, tejkezelő, polgármester, továbbá számos sportág mellett az irodalom szerelmese is mind a mai napig.

Nagy Gyula 1935-ben látta meg a napvilágot Tiszacsécsén, hét testvér (négy lány és három fiú) közül hatodikként. Már iskolába járt, amikor kitört a második világháború, amelyre élénken emlékszik. Bár szegénységben, de nagy szeretetben nevelkedett a testvéreivel együtt.

-Akkoriban szinte mindenki kemencében sütötte otthon a málékenyeret. Még a szénát is elvitték a frontra a katonák, ha úgy érezték, hogy valakinek több van a kelleténél – mesélte Gyula bácsi. Édesapjának a tehenei mellett három hold földje volt. A felszabadulás után kaptak még hét hold földet, de a családfenntartó korán lebetegedett, mert a háború idején két évig a fronton szolgált, három évig pedig oroszországi fogságban volt. Az édesapa 1951-ben halt meg, Gyula bácsi ekkor tizenhat éves volt, utána már neki kellett gazdálkodnia az édesanyjával, mert az idősebb testvérei elmentek a faluból. A búzát kézzel vetették, mivel nem volt még vetőgép. A fiatalsága részben így telt el.

Amikor a faluban megalakult az úttörőszövetség, őt választották meg rajparancsnoknak. Tizennyolc éves korában EPOSZ titkár lett, s az 50-es években KISZ titkárként is tevékenykedett. Mint érdeklődésünkre felidézte, akkoriban 400-450 lelket számlált a falu, most ez a szám 150 főre tehető. A katonaévek után, amikor hazajött a faluba, a barátaival zenekart alapítottak, s négy éven keresztül járták a környéket, főként bálokban zenéltek, Uszkától Tiszakóródig több faluban is megfordultak.  

1959-ben nősült meg. Feleségével, Tukacs Irmával ma is nagy boldogságban élnek. A házasságból három gyermek született: Csaba, Ibolya és Csilla. Következetesen szigorúan nevelték a gyermekeiket, a munka szeretete és az összetartás mellett sok mindenre megtanítva őket. A faluban sok más gyermek, köztük a hasonló nézeteket valló, a kultúrát és a sportot hasonlóan szerető és tisztelő Tukacs László is tőle tanult meg sakkozni, pinpongozni, röplabdázni.

Tiszacsécsén azokban az években nagy volt a közösségi- és a sportélet, de azért, hogy mindez megvalósulhasson, a lakosok nagyon sokat tettek. Az emberek röplabdáztak, pingpongoztak, futballoztak és kugliztak, de mindez ma már csak emlékként él tovább.

-Nem is az volt a lényeg, hogy mi győzzünk, hanem, hogy együtt legyünk és a sportot szenvedéllyel csináljuk – nosztalgiázott Gyula bácsi, aki a mai napig szokott pingpongozni, ha akad partnere.

Szólt arról is, hogy 1952-ben, amikor a termelőszövetkezet megalakult, az akkori a fiatalságnak majdnem a fele elment az ország különböző részeibe, ahol több és jobb munkalehetőség kínálkozott. Voltak, akik nem tudtak elszakadni a falutól, köztük a szülőföldjét szívből szerető Gyula bácsi sem, aki idővel a sport mellett a logikai játékok „szerelmese” lett. 1953-ban Mándokon egy több hétig tartó ifjúsági táborban látott először sakktáblát, s a sakkot egy csapásra megszerette. Ezek után Tiszacsécsén is megalakítottak egy csapatot, s később még járási bajnokságot is nyertek. Gyermekkorában egy belső nélküli labdával fociztak, amelybe Ida néni (varrónő) segítségével rongyokat tettek, úgy varrták össze.

Dolgozott tejbegyűjtőként, s megválasztották polgármesternek is, ezt a tisztséget 1990-től 1998-ig töltötte be. Felidézte azt a fájó emléket, amikor a községben megszűnt a tejleadás. Neki akkor nyolc tehene volt, 80-90 liter tejet adtak naponta, a család szinte ebből élt. A tejcsarnok megszűnésével negyvenhárom év munkája zárult le Gyula bácsi életében, ugyanis 1960-tól 2003-ig dolgozott itt.

Gyula bácsi a „falusi” színészetet is kipróbálta. Előfordult, hogy ő tanította be az éppen kiválasztott darabot, amellyel aztán bejárták a környéket, miután hat héten keresztül próbáltak. Ezeket „szerepes bálok”-nak hívták. Egy-egy ünnepségen egyik kezével flótázott, a másik kezével dobolt. Mindig tele volt energiával, s ez a lendület hosszú éveken át tartott nála. Mielőtt kultúrháza lett a falunak, egy-egy nagygazda engedélyével a csűrben tartottak előadásokat, amelyeken mindig sok érdeklődő gyűlt össze. Nosztalgiával említette, mennyi zenekar működött annak idején Kölcsében, Tiszakóródon, Milotán, Túristvándiban és persze Tiszacsécsén is.

A sport és a „szereplés” mellett gyermekkori „szerelem” számára az olvasás. Olyannyira szerették a könyveket, hogy amíg az ólban az egyik testvére a tehenet etette, addig a másik fennhangon olvasott a mécses világításánál. Gyula bácsi fiatal kora óta ír verseket és meséket, a maga és a barátai szórakoztatására. Zsigmond Dezső filmrendező - akivel több évtizedes barátságot ápol - egyik filmjében (A jószág volt az aranya a népnek) maga a szerző olvassa fel a versét, a Mi lesz veled, Dózsa népe? című szerzeményét. Írásaiban – amelyek humoros és mély gondolatokat is tartalmaznak – kiválóan és hitelesen érzékelteti a falusi ember érzéseit.

Nagy Gyula és felesége ma már hat unokával és két dédunokával büszkélkedhet. A dédpapa még manapság is kerékpározik, olvas és örömmel tevékenykedik az általa elnevezett „édenkertjében". Hosszú évek óta előfizetője a Kelet-Magyarországnak, amelynek olvasásával kezdi a mindennapjait.

Gyula bácsi életútja példaértékű. Ő azon egyéniségek közé tartozik, akikből egyre kevesebben vannak manapság, s akiknek az egész életük olyan értéket képvisel, amely a fiatalabb korosztály számára követendő példa lehet.