A Magyar Honvédséget karmesterként vezette

Meghalt Őrbottyánban 75 éves korában Dohos László, a Magyar Honvédség korábbi főkarmestere, a Fúvószenei és Mazsorett Szövetség elnöke. Jól ismerték őt Tiszavasváriban, ahol többek között a Hankó László Zeneiskola névadóján és a 25 éves jubileumán járt.

Tiszavasváriban élő tudósítónk, Hankó András emlékezett vissza rá.

„1962 augusztusában a zenekar jutalomnyaraláson vett részt Csillebércen. Ott a kamarazenekarok országos versenyén második helyet értük el. Felfigyeltek játékunkra, s a huszadikai zászlófelvonásnál az Országház előtti téren nekünk kellett a Hankó Laci bácsi által írt fanfárt eljátszani, melyet természetesen ő tanított be. Egyforma harsonát hoztak mindnyájunk számára. Az úttörő uniformis adva volt, csak a cipőnk és zoknink nem volt egyforma. Azt is hoztak. Tornacipőt. Nekem a 46-os lábamra két számmal kisebbet. A többi zenekaros nagy élményként élte meg a Kossuth téri fellépést, melyet kénytelen voltam végigszenvedni a szorító tornacsukában”.

Egy másik sztori: „Vasárnapi kártyaparti után 10 óra körül, amikor a baráti társaság fogta a motyóját, még korainak találtam lefeküdni, s unaloműzőnek bekapcsoltam a tévét. A képernyőn katonazenekarok a Debreceni Nagytemplom előtt fújják a marsot. Négy éven keresztül magam is fújtam a trombitát, szeretem is a fúvószenét, rögtön felcsigázta figyelmemet. Előkaptam a tv-újságot: Nemzetközi Katonazenekari Fesztivál zárókoncertje Debrecenből. A magyar zenekarok mellett holland, román és szlovák katonák együtt fújják a rezet. A narrátor egy-egy szám közben bemondja a bemutatásra kerülő darabot, majd: vezényel Dohos László alezredes, a Magyar Honvédség főkarnagya.

Az a Dohos László, aki a Kabay János Általános Iskola rézfúvós zenekarában fújta a prímet, aki már akkor is a szó szoros értelmében kimagasló egyénisége volt a zenekarunknak.

Rögtön megfogalmazódott bennem, valahogy el kell, hogy érjem, riportot kell csinálnom vele. Megkerestem unokatestvérét, Jakics Ferencnét, aki Laci szüleinek korai halála után szülői szeretettel nevelte fel a zsendülő óriást. Tudta a címét és telefonszámát. Nem sokat teketóriáztam, felhívtam.

Telefonközpontos jelentkezett.

– Dohos László alezredes urat keresem.

– Dohos ezredes urat? A főkarnagyot? – kérdezte egy hang a telefon túlsó oldaláról.

– Igen, de azt hiszem alezredes.

– Nem, kérem. Pár napja léptették elő, – oktat ki a központos, s már kapcsolja is. Szaggatott búgó hang. Hallatszik a kattanás, felveszik a kagylót.

– Tessék, itt Dohos László.

– Itt meg Hankó András Tiszavasváriból. Nem tudom, mond-e neked ez a név valamit harminc év távlatából?

– Ó hogyne, hisz a Hankó név szent nekem.

– Kösz Lacikám, ez jól esik. Azért hívlak, hogy a Vasvári Hírmondó részére szeretnék egy interjút.

– Nagyon szívesen – mondja és megbeszéljük a találkozót.

A Dózsa György és a Lehel út sarkán levő kis HM-ben találkoztunk. A 196 centis, termetes alakjáról, jellegzetes fizimiskájáról rögtön megismertem. Nem sokat változott, csak egy „kicsit” szedett magára, a haja ritkább lett, arcvonásai férfiasabbak, keményebbek, katonásabbak”.

Emlékét megőrizzük.