Hetven éve történt a kisvárdai zsidók gettózása

Kisvárda - A város önkormányzata, a kisvárdai Kalanit Magyar–Izraeli Baráti Társaság, a Várday István Városi Könyvtár és más közreműködőkkel együtt a holokauszt 70. évfordulója alkalmából az egész évben tartó változatos programmal emlékeznek meg Kisvárdán.

- Az emlékév alkalmából, a program szervezői – kezdte beszélgetésünket a Kalanit Kisvárdai Magyar–Izraeli Baráti Társaság elnöke, Rákóczi András – a város széles rétegét megmozgató eseménysorozattal kíván emlékezni a Kisvárda és környéke 70 éve deportált zsidó áldozataira emlékezve.

A Kisvárda és környéke zsidóság története

Ezzel a címmel jelent meg a közelmúltban a 70. évforduló alkalmából, Néző István helytörténész könyve, mely a magyar történelem egyik legsötétebb éve 1944–ről szól. A könyv lektora a kisvárdai születésű szegedi főrabbi Markovics Zsolt volt. A felelős kiadó, a KIÚT Térségfejlesztési Egyesület, Rákóczi András ügyvezető. Az emlék év alkalmából, a program szervezői, a város széles rétegét megmozgató eseménysorozattal kívánnak emlékezni a Kisvárda és környéke 70 éve deportált zsidó áldozataira. Ezen a konferencián a város zsidóságának szerepéről, a város építésében és polgárosodásában, az iparban és a kereskedelemben, a városért végzett munkájuk lett bemutatva.

A május 13–án megrendezett konferencián, mutatták be a most megjelent könyvet és alkotói gárdáját. A konferencia lezárásaként, az emléktárgyakat és az ez alkalomra megjelent könyvet, Rákóczi András a konferencia fő szervezője, a Kisvárdai Kalanit Magyar–Izraeli Baráti Társaság elnöke adta át.

Tel–Avivban, „Lahav nyomda”

Az első hasonló mű egy fekete borítású emlékkönyv, mely 1980–ban készült Tel–Avivban a „Lahav nyomda” gépein. Ebben megismerhetik a ma élők a világ zsidóságának térképén a kisvárdai gyülekezet helyét. A gyülekezet 1844–ben, a nagyállói elszakadáskor választotta meg első rabbiját Weinberger Ábrahám személyében. A zsidók vallják, hogy „Meséld el gyermekeidnek! Meséld el milyen volt a te életed. Mesélj a te városodról, amit ők talán sohasem fognak látni. S nekik nem is hiányzik csak neked, aki ott hagytad fiatalságodat szép esztendeivel együtt az emberiségbe és az emberségbe vetett hitedet. Meséld el, hogy a körülötted megváltozott világban is megtalálja helyét az, aki szülői örökségként egy magasabb erkölcsi szemlélettel indult el otthonról, hogy új hazában éljen, és ott felépítse otthonát, a kisvárdai szellem és erkölcs mértékével.” Ezek a gondolatok jártak eszemben, amikor a zsidó temető előtt járok a felüljárón. A környezet bizonyítja, hogy az „emlékezett kavicsait” még ma is őrzik, mint ahogy az itt nyugvók és a holocaust fergetegében nyomtalanul elpusztultak emlékét is.

A kisvárdai gettó

Mindezek azért is aktuálisak, mert április 15–én volt hetven éve, hogy megkezdődött a kisvárdai zsidóság beszállítása a gettóba, mely április 30–i tartott. A szörnyűséges eseménysorozat már 1944. március 19–én megkezdődött, amikor a kész listák alapján megkezdték a zsidóság prominens személyiségeinek letartóztatását. Maga a gettózás április 8–án kezdődött, ekkor szállították be az első vidéki csoportot. A gettó a Horthy Miklós út (ma Mártírok utca) bal oldalán kezdődött, a Bessenyei út bal oldala, közben a Deák Ferenc út (ma Csillag utca) s a Petőfi utca mindkét oldalával zárult. Az úttestek és a városrészek korláttal voltak lezárva. A vidéki településekről beszállított családokat két fatelepen és a templom udvarán helyezték el. A zsidó tanács jelentése szerint a gettó létszáma hétezer fő volt, az élelmezés katasztrofális, a bánásmód rossz.

A gyűlölet vonata: május 29 – május 31.

A gettóból két csoportban indultak útnak a vagonokba az ismeretlen balsors felé. Az első csoport 1944. május 29–én, míg a második május 31–én indult el. A gettóból gyalogmenetben vitték őket a kisállomás felé, és ott beterelték a gettózottakat a Schwartz fakereskedés udvarába – ez most a Perdiák EU Transz Kft. és a Horváth Tüzép – s innen indultak ismeretlen sorsuk felé a kisvárdai gettó hétezres (nő, férfi, gyermek és aggastyán) létszáma ismeretlen sorsa felé, hogy a haláltáborok fölötti hamuszín égbe temettessenek. Mindez ma már a történelem szomorú eseménysorozata. A magyar zsidók 30–40 %–a túlélte a katasztrófát, de az ország, különösen a vidék Magyarországa demográfiai, társadalmi és szellemi értelemben egyaránt jóvátehetetlen veszteséget szenvedett. Emlékezünk a város emlékműveinél, a Rétközi Múzeumban, a volt Zsinagógában, a Bessenyei György Gimnázium és Kollégiumban, a Felső–Szabolcsi Kórházban, a Zsidó temetőben, valamint a többi emlékező helyen a holokausztra. Emlékezni – a ma még élők közül, azok is, akik ebben a városban élték le fiatal életük legszebb éveit–, ha törött szívvel is a szomorú eseménysorozatra azért is szükséges abban a városban, ahol a városért sokat tettek a hajdan élők.

Vincze Péter