„A lelkemre kötötték, le ne szálljak a lesről, de csak nem fogok visszarettenni egy vadkantól”

Nyírbátor - Életveszélyes tud lenni egy megsebzett vadkan, gondoljunk csak Szent Imre herceg és Zrínyi Miklós költő és hadvezér tragikus halálára. Éppen ezért óvatosan kell megközelíteni a vadat, ha a lövés után még bemenekül a sűrűbe. Jól tudja ezt a Nyírbátorban élő Kovács Ferenc is, a nyírbátori Báthori István Vadásztársaság tagja, hiszen dolgozott egykoron hivatásos vadászként és fővadászként is.

Az utolsó lővilágnál

– Pár évvel ezelőtt, március végén a vadásztársaság tagjaival vaddisznó vadászatra mentem. A Korhány erdőrészben található vadászházunk közelében lévő leseken helyezkedtünk el. Én az egyik nyiladéknál vártam a vadat. Mivel pár hete elengedtem egy nagy vadkant, ugratásként a lelkemre kötötték, hogy most lőjem meg – elevenítette fel az egyik vadászatát Kovács Ferenc.

– Az utolsó lővilágnál – amikor még van annyira világos, hogy nem kell lámpát használni – egyszer csak kilépett az erdőből egy vadkan. Egy kis idő múlva már a nyiladék közepén állt, azonban nem mertem lőni, mert éppen útban volt a magasfeszültség vasoszlopa. Szép lassan lépegetett tovább, s be akart menni az erdőbe.

– Mielőtt elérte volna a fákat, lőttem. Lerogyott, de aztán volt ereje bemenni a sűrűbe. A lövés után a többiek azonnal telefonáltak, hogy mi történt, majd a lelkemre kötötték, le ne szálljak a lesről, ne menjek utána, mert nem tudni, mennyire sérült meg. Persze, hogy nem hallgattam rájuk, hiszen addig kell megkeresni, amíg világos van, s hát ez volt a szakmám, csak nem fogok visszarettenni egy vadkantól.

– A nyomokat követve rátaláltam a fák között: szembefordulva, a lábát maga alá húzva ugrásra kész mozdulatot vett fel, de amikor más szögből is megnéztem, láttam, nem mozog az oldala, vagyis már nem lélegzik. Akkor szóltam a többieknek, hogy jöhetnek, segítsenek kihúzni. Termetre nagy vadkan volt, a súlya 140-150 kilogrammot nyomott.

Kovács Ferenc lőtt már ettől nagyobb vaddisznót is az elmúlt évtizedekben, közel harminc vaddisznótrófea díszíti otthon a lakását. Őriz agancsokat édesapja és nagyapja gyűjteményéből is, ugyanis szintén vadászok voltak. Sőt még egy olyan eszközt is megtartott emlékbe, amellyel egykoron a nagypapával a sörétes patronokat készítették. Vadászcsaládba született tehát, így nem véletlen a természet iránti szeretete, a vadászat iránti érdeklődése.

– Van egy régi fényképem, amelyen 10–12 éves lehettem. Légpuska van a hónom alatt, csúzli a nyakamban, s áll mellettem egy hatalmas német vizsla – mesélt tovább az életéről Kovács Ferenc, aki egykoron a Nyírlugosi Állami Gazdaságban volt hivatásos vadász és fővadász, később pedig a nyírbogáti, majd a nyírbátori Báthori István Vadásztársaságnál dolgozott hivatásos vadászként és vadászmesterként. Innen ment nyugdíjba, de még utána is dolgozott négy éven keresztül. A búcsúzáskor tiszteletbeli vadászmesterré avatták.

Tölgyesek a játszóterek

– Azt csináltam világ életemben, amit szerettem. Aporligeten születtem 1950-ben, pontosabban Petőfitanyán, a Fényi erdő mellett. Hatalmas erdők, tölgyesek jelentették nekem gyermekkoromban a játszóteret. Nagyapám mindig büszke volt arra, hogy a Károlyi grófok teremi vadaskertjét gondozta. Úgy gondolom, nem volt régen az butaság, hogy aki vadász akart lenni, az előtte legalább egy évig legyen hajtó. Aki kibírta az egy évet sárban, hóban, szélben, az megérdemelte, hogy vadász legyen.

KM-MML