Nyíregyháza hírei

2012.10.23. 14:28

Sikeres emberek - Dr. Tasnádi Csaba

<div id="article_lead">Nyíregyháza – A Kelet-Magyarország sikersorozata olyan nőket, férfiakat és fiatalokat mutat be, akik nevéhez egy-egy szakmában, illetve pályán kimagasló teljesítmény fűződik.

Nyíregyháza – A Kelet-Magyarország sikersorozata olyan nőket, férfiakat és fiatalokat mutat be, akik nevéhez egy-egy szakmában, illetve pályán kimagasló teljesítmény fűződik.Ha kultúráról és emberi kapcsolatokról van szó, egyetlen hozzáállás létezik: adni, adni és adni, és akkor van esély kapni – vallja az igazgató-főrendező.

Tasnádi Csaba eddig több, mint hatvan darabot rendezett az ország s a határon túl színházaiban, s azt mondja, vendégrendezőként mindig bátrabb, mint Nyíregyházán, hiszen itt nagyobb a felelősség. Nem tartja magát kiemelkedően nagy rendező egyéniségnek, azt mondja inkább: ő egy jó iparos, aki ismeri a szakma alapszabályait, s aki úgy tartja, a sikerhez 20 százalék tehetség, 20 százalék szerencse és 60 százalék munka kell. Szerinte azt, amit csinálunk, mélyen kell szeretni, de ez nem lehet öncélú. Rendezőnek megengedő, igazgatónak szigorú, aki a hányaveti hozzáállást elfogadhatatlannak tartja, s aki szerint nincs olyan előadás, ami ne lehetne még jobb. – Engem a kétely visz tovább és a vágy, hogy még jobb legyen, amit létrehozunk – vallja. Vannak kedvenc rendezései, az első, ami eszébe jut, érdekes módon egy gyerekdarab, az Ágacska. Háromszor is megrendezte, nem véletlenül. – Arról szól, hogy az értékek bennünk vannak, s hogy társak kellenek ahhoz, hogy megtaláljuk magunkat – mondja.

Nem alakulhatott másként az élete

Tasnádi Csaba, aki ma a Móricz Zsigmond Színház igazgató-főrendezője, azt mondja, hogy fiatalon már hosszú ideje keringett egyre kisebb sugarú körökben a Színház körül, amikor egy teljesen irreális pillanatban, harminc éves korában végre aztán biztos lett, hogy Thalia temploma lesz a második otthona. Ám az, hogy számára a Színház a nagy szerelem, már jóval korábban eldőlt. Talán akkor, amikor kántortanító nagyapja magával vitte a faluban szervezett színjátszókörbe, ahol tulajdonképpen tudat alatt szívta magába a kultúra szeretetét. Már gimnazistaként is színházat csinált, s egyértelmű volt, hogy érettségi után a Színművészeti – akkor még – Főiskola színész szakát jelöli majd meg első helyen. – Nem vettek fel, jogos volt, s már tudom, hogy jót tettek velem ezzel – meséli a direktor-rendező, aki aztán így a jogi egyetemre került, ám ott sem szakadt el a színháztól: annyira komolyan vették az amatőr színjátszó csoportot, hogy hetente háromszor négy órát próbáltak. Újra jelentkezett a színész szakra, s ezúttal sem vették fel, a jogi egyetem utolsó évében viszont elkezdte az esztétika szakot, s nem csak jogból, hanem színházesztétikából is lediplomázott. Miközben jogászkodott, megpróbált normális, hétköznapi polgári életet élni. Azonban visszahívták az egykori gimnáziumába óraadónak színjátszást tanítani, ami olyan igazi szívmelengető élmény volt, hogy három év után belátta: nem megy neki a hivatalnokoskodás. Sutba dobta a diplomáit és előbb a Józsefvárosi, majd az Operett Színházhoz került rendezőasszisztensnek. Ismét megpróbálta a Színművészetit, de már a rendező szakot, ám ismét elutasították. – Akkor is igazuk volt, éretlen voltam még a feladatra, s milyen furcsa, hogy éppen azzal a darabbal – (Goldoni: A hazug, a szerk.) – buktam el, amit a nyíregyházi színház most kezd majd el próbálni – mondja. – Ám a sors később adott két újabb lehetőséget: Ádám Ottó osztályába olyanok felvételizhettek, akiknek már volt színi irányú végzettségük, Székely Gábor pedig azokat várta, akik nem múltak el 25 évesek. Kora és végzettsége alapján egyikbe sem felvételizhetett volna, ám kérvényt írt, s végül mindkettőbe jelentkezhetett. Ugyanazon a napon függesztették ki az eredményt: egymás mellett volt a két lap, egyiken felsorolva 12, a másikon 4 név. – Csodaszámba menő, kiemelkedő pillanata volt az életemnek, amikor mindkét helyen megláttam a nevem – meséli. Ádám Ottó osztályát választotta – nehéz döntés volt, mondja, s hozzáteszi: ha akkor nem ezt teszi, 1993-ban nem kerül diplomázni Nyíregyházára, ami nélkül Verebes István sem hívta volna ide rendezni, s anélkül pedig nem kérték volna a színészek, hogy pályázza meg 1999-ben az igazgatói posztot. Ha mindez nem így alakul, akkor most talán egy másik városban lenne a VIDOR Fesztivál is – mindez azt bizonyítja, hogy a dolgok csodálatosan összefüggenek.

A díjairól – Jászai Mari-díj, Az év embere-díj, Megyei Prima díj – úgy vélekedik: megerősítést adnak, a vele kapcsolatban mindenkinek eszébe jutó VIDOR Fesztiválról pedig azt: létrehozása azon igényéből fakadt, hogy úgy véli: ha kultúráról és emberi kapcsolatokról van szó, egyetlen hozzáállás létezik: adni, adni, adni és akkor van esély kapni. S hogy miért próbált meg négyszer is bejutni a Színművészetire? Azért, mert makacs vagy azért, mert mindig is tudta, hogy a színház az ő útja? – Úgy véli mindegy, a lényeg, hogy a Színház nagyobb szerelem annál, mint hogy az élete másként is alakulhatott volna.

 

 

  

Ezek is érdekelhetik