Bankrablások dupla whiskyvel

– Erdélyben születtem, Ambrus Attila vagyok és korábban a banki szektorban dolgoztam – így mutatkozott be nemrégiben Nyíregyházán – a közönség nagy derültsége közepette – a magyar kriminalisztika „Viszkis” néven elhíresült, leghírhedtebb rablója. Rablásaival összesen hat éven át tartotta lázban a közvéleményt az ezredfordulót megelőzően, sok-sok fejtörést okozva a bűnüldöző szerveknek. De az érdeklődés iránta máig töretlen, amit a nyíregyházi helyszín telt háza is igazolt. Pedig az ember azt hinné, miután könyvek íródtak, és filmek készültek róla – legutóbb 2017-ben egy magyar akciófilm – már senki se kíváncsi rá.

A közvélemény egy idő után afféle simlis Rózsa Sándort faragott belőle, aminek nyilván sokféle oka van. Az egyik, Ambrus többször is hangoztatott érve, hogy soha, senkit nem bántott, kényesen kerülte a vérontásnak még az eshetőségét is.

– Két esetben nagyon túllőttem a célon, amit máig bánok. Egy hölgyet bezártam a szekrénybe, egy másiknak pedig „meghúztam” a haját. Borzasztóan szégyellem. Az első eset 1993-ban történt, bementem egy takarékszövetkezetbe (a Nagykáta és Vidéke Takarékszövetkezetre gondolhatott), és az a hölgy megnyomta a riasztó gombját. Kértem, kapcsolja ki, de elküldött melegebb éghajlatra, hogy menjek inkább dolgozni. Csókolom, éppen dolgozom – mondtam neki, és mivel nem engedelmeskedett, pánikba estem, majd beraktam a szekrénybe. Soha nem bocsátott meg, éppen Visegrádon árusítottam (merthogy Ambrus Attila ma fazekasként keresi a kenyerét), ott meglátott, odajött és a képembe vágta: egész életében imádkozni fog, hogy pokolra kerüljek. Sajnálom, pedig én még a macskától is bocsánatot kértem… – magyarázta. Persze az igazság alighanem ettől árnyaltabb. Minél mohóbb lett, annál veszélyesebb is, feljegyezték róla, hogy a Soroksári úti OTP-ben például (oda négyszer is bekopogtatott), az egyik banki alkalmazottat, egy nőt fejbe vert a fegyverével.

Mielőtt az egyéb ügyeire kitérnénk, fontos rávilágítani, hogyan is jutott idáig. A csíkszentléleki születésű fiút az anyja elhagyta, az apja verte, és haláláig a nagyanyja, később az apai nagynénje nevelte. Fiatalon lopáson kapták, ezért két évre javítóintézetbe, majd további két évre munkatáborba került. Így mesélt ezekről az időkről: – Vallásos emberként indult az életem, de még gyermekként félrecsúszott. Kilenc évesen már kitiltottak a templomból is, mert megettem az ostyát, megittam a misebort. Anyám másfél éves koromban lelépett, volt is családom, meg nem is. Nem vagyok rá büszke, de egészen korán tolvaj lettem oda-vissza, kleptomániás, mert ami nem volt lebetonozva, azt én elloptam. Rockzenész akartam lenni, ezért megfújtuk egy zenekar hangszereit, Odaadtam mindent egy havernak, hogy adja el, és az árából alakítunk egy zenekart. A srác meg is tette, csak éppen azokra akarta rásózni a cuccot, akiktől elloptuk. Ezzel se lett volna baj, mert édesapám sok mindent el tudott intézni, csakhogy mi a helyi párttitkár fiától vittük el a lomot, és az elvtársaktól nem lehetett lopni. Bevágtak két évre egy olyan fiatalkorúak javítóintézetébe, ahol 600 gyerekből ketten voltunk magyarok. El lehet képzelni! Viszonylag olcsón megúsztam, csak a kezemet szúrták át. A cimborám, aki megvédett, már 27 évet ült Romániában, a legnagyobb börtönlázadásnak ő volt az egyik értelmi szerzője, valamelyik őrnek még az ujjait is leharapta. Sajnos amikor sok meg nem értett gyereket összezárnak, abból finoman szólva sem lesz más, mint bűnözőképző, ott jót nem lehet tanulni. Lenyomtam két évet, ebből egy év 10 hónapot ültem. A büntetett előéletűek Romániában nem kaphatnak fegyvert, így elvittek munkaszolgálatos katonának. Másfél évig csákánnyal és lapáttal építettem a szocializmust. Egyszer engedtek haza. És ki a fene gondolta, hogy Ceausescut hamarosan teaszűrőként láthatom viszont 1989-ben, 1988-ban a vonat alá derékszíjazva magam, átszöktem Magyarországra – sorolta. Sokat kockáztatott, mert ha kiszúrják a határon, ott helyben agyonlövik, vagy visszaviszik egy börtönbe, ahol leverik a veséjét és a máját. Egyébként a róla közel másfél milliárdból forgatott játékfilmben mindezt úgy mutatták be, hogy Budapesten oldozta le magát a derékszíjról. Valójában fizikálisan nem bírta odáig, Békéscsabánál le kellett szállnia. – Miután bementem a román követségre, és lemondtam az állampolgárságomról, kaptam egy útlevelet, amire azt írták: hontalan. Később bárhová is utaztam, mindenhonnan, a vonatokról, a repülőgépekről is leszállítottak emiatt – tette hozzá keserűen.

– Tulajdonképpen a „munkásságomnak” köszönhető, hogy a bankbiztonság azóta nagyon sokat javult. Előtte olyan volt, hogy én sikerrel kihasználhattam egy piaci rést – osztotta meg rablókalandjait a közönséggel. Hangjában olykor némi hetykeség is meg-megcsillant, ámbár sűrűn hangoztatta, hogy előadása nem bankrabló-gyorstalpaló, és mélyen sajnálja a történteket. Remek előadóként nyilván azt is jól tudja, mire harap a közönség. És a közönség gyakran szereti a „gonosz” bankokat megkopasztva látni.

– Szóval a pénzintézetekben semmi nem működött, nem voltak jók a kamerák, vacakoltak a biztonsági rendszerek, és az őrök se álltak a helyzet magaslatán. Mondok egy példát: Magyar Posta a ’90-es években. Bementem, mindenki a földön, a hölgy megnyomta a riasztót, ami a posta diszpécserközpontjában jelzett. Onnan persze mindig visszatelefonáltak, nem könyökölt-e rá valaki a gombra, és időbe telt az is, mire a diszpécser felfogta, hogy baj van. Így akkor a rendőrség reakcióideje 5-7 percre is kitolódott, ma már ez másfél perc. Egyébként mindent alaposan előkészítettem, gondosan lemértem a távolságokat, és tudtam, hogy az adott kerületben mennyi rendőrautó mozgósítható. Emlékszem, 1994-ben az Ó utcában hihetetlen szerencsém volt. Bementem az ottani utazási irodába, kifosztottam ahogy kell, bezártam a hölgyeket, és rendet csináltam, mint mindig. Egyszer csak megérkezett egy motoros rendőr. Na nekem lefőtt a kávé, végem van, gondoltam. Megyek ki, hónom alatt a pénzzel, zsebemben a stukkerrel – alapszabály, hogy soha nem szabad elfutni, mert az mindjárt gyanús –, kérdezem a rendőrt: Biztos úr, mi történt? Rablás van folyamatban, menjen ki a kordonból! Hát ha maga mondja, már megyek is. Látom, az utca mindkét vége le van zárva. Kiderült, hogy a bejelentéskor elírták a házszámot, két házzal odébb rongyoltak be egy kapualj mögé, ahol üzletek voltak. De a szerencse máskor is mellém szegődött. Egyszer szétlőtték a menekülőautót alattam, a forgalommal szemben próbáltam elhajtani, de ha akkor az anyósülésen ülök, három golyót kapok a testembe: kettőt a gerincembe, egyet a koponyámba.

– Volt egy kedvenc bankom, a Soroksári úton, azóta jobb helyre költöztették a Grassalkovichon. Ott négyszer jártam, hazajáró vendégként fogadtak. Harmadszorra már mondta is a hölgy: Tudja merre van a széf, engem hagyjon békén! Csakhogy egyre inkább a hedonizmus csapdájába estem, és hatalmas ostobaságot csináltam. Mindez úgy történt, hogy Békásmegyeren kiraboltuk az OTP-fiókot a bűntársammal, elhoztunk 10,5 millió forintot. És akkor mondja a társam, hogy kint lakik Kelenföldön, ott is van kis posta, pucoljuk ki azt is. Először tiltakoztam, itt van 10,5 millió, ha jól beosztjuk két hónapig elég lesz, elmegyünk egy lakatlan szigetre, még a hosszú combú csajokra is jut. Nem elég? – kérdeztem. De még senki nem csinált ilyet! – kontrázott a haver. Belementem, és miután délután kettőkor kijöttünk az egyik helyről, délután négykor, zárás előtt kiraboltuk a kis postát, 4,5 milliót pakolva össze. Itt is bezártam három postáskisasszonyt, csak rosszul, mert siettünk. A hölgyek kinyitották az ablakot és nagy ricsajt csaptak. Tele volt a pályaudvar emberekkel, taxisokkal, vasutasokkal. Két vasutas fölfigyelt ránk, és kezdtek rohanni utánunk. Egy szolgálaton kívüli rendőr pedig a vasutasok nyomába eredt, azt hitte, ők a rablók. A rendőr ráugrott a két vasutasra, így tudtunk megmenekülni. Később a zsaruktól tudtam meg, hogy a vasutasok és a rendőrök egymást akarták igazoltatni, egyik se hitte a másikról, hogy az, aki. Sajnos otthagytam a parókámat és a barátnőmtől ajándékba kapott speciális baseball sapkámat. Este Juszt Lászó – egyébként a „keresztapám” – már ott lobogtatta a tévében, a műsorában, alig tudtam elvonni a barátnőm figyelmét a képernyőről. Kis híja volt, hogy meg nem törtem, de mohó voltam és ostoba – vallotta be.

Ambrus Attila elárulta azt is, hogy luxusra, nőkre soha nem sajnálta a pénzt, amit mindig egy fillérig elköltött. – Úgy voltam vele, bármit elvehetnek az embertől, az életét, a házát, a nőjét, de az élményeket nem, így aztán szórtam a bankót két marokkal, és amikor elfogyott, elindultam bankot keresni. Annyira hedonista voltam, hogy a huszadik rablás után eldöntöttem, soha nem adom meg magam – anekdotázott. Motivációit talán a legjobban vallatótisztje fejtette meg: gondtalan életet akart, de talán ennél is jobban figyelemre vágyott.

Ámokfutásának – 30 rablás száradt a lelkén, több mint 300 embernek korlátozta a személyi szabadságát, közel 200 millió forintot zsákmányolt – nem lehetett más a vége, mint börtön. – Én sem ismerek nyugdíjas bankrablót. Ha valakit el akarnak kapni, úgyis elkapják. Egyszer kiküldtem Erdélybe papírokért az egyik havert, és úgy lekövették 8 diplomáciai autóval 1600 kilométeren, hogy észre se vette. Részben ez is egy oka volt, hogy elkaptak. A másik, hogy társakat vettem be a buliba. Nem jó az, ha többen vagyunk a rendszerben, mert nagyobb a hibalehetőség. És mi rengeteget hibáztunk. Amikor a zsaruk megtudták, hogy bűntársam is van, már nem volt kétséges előttük, el fognak tudni kapni. Összesen 79 országba jutottam el – a bankok „szponzoráltak” –, de ma már tudom, milyen a nélkülözés. Megfizettem az árát. Sok mindent megbántam, de volt, amit nem. Leültem a büntetésem, 13 évet úgy, hogy a legszigorúbb, 4. fokozatú zárkába is betettek. Ebben Magda Marinkó is ült. Olyan volt, mint Hannibal Lecter zárkája, aki látta A bárányok hallgatnak című filmet, tudja miről beszélek. Egy ultramodern terrárium volt, három ajtón keresztül kellett bemenni, csövön kaptam a levegőt. Persze már negyed kilenckor tudtam, mi az ebéd, mert a konyhán keresztül jött ez a cső. Másfél évig tartottak ott, éjszaka is ki voltam világítva, a kamerák folyamatosan rám szegeződtek. Minden le volt betonozva, mondhatom komoly helyen szocializálódtam, illetve próbáltak betörni – bújt ki belőle ismét némi elegánsan tálalt dicsekvés.

Kétségtelen, senki nem ért el a honi kriminalisztika történetében ilyen sikereket, ráadásul még a vizsgálati fogságból is megszökött. Bevallása szerint azért döntött így, mert kiderült, hogy egy olyan rablás miatt, amit ugyancsak ő követett el, már 9 hónapja egy testvérpárt jegeltek helyette – Történt ott egy kis lövöldözés is, és ha megküldenek, hogy a rendőrt le akartam lőni, akkor az életfogytiglan, ezért léptem. Egy hónapig terveztem a szökést, a kezemben az összecsavart kábeleknek máig ott a nyoma. Összesen 22 méterre kellett lejönnöm egy ablakon át, de elszámoltam magam, és az utolsó 4-5 métert már ugrottam. Szerencsém volt, a jobb és a bal cipőmben, amit úgy csempésztek be hozzám, eldugtam 400-400 ezer forintot, ami felfogta az esést – avatott be a részletekbe. Tény, hogy voltak rajongói, akik be tudtak hozzá juttatni ezt azt, főleg pénzt és alkoholt. Gyakran hangoztatta, hogy barátok nélkül egy börtönt aligha lehet túlélni. Innen nézve az elmondottak akár igazak is lehetnek.

Tekintettel a jó magaviseletére, Ambrus 2012-ben kerülhetett ki a rácsok mögül. – Kemény 13 év után 37 ezer forinttal a zsebemben szabadultam, a pártfogóm azt mondta, annyiban tud segíteni, hogy megmutatja, merre van a hajléktalanszálló. Ha nincsenek barátok, meghaltál, esély sincs újrakezdeni az életet, pedig mindenkinek jár egy esély. Nagyon nehéz volt elindulni. Havonta 27 ezer forintot kerestem a börtönben, abból levonták a rabtartást, és levettek 33 százalékot, mert tartoztam az egyik banknak. Minden pénzintézetnél csináltak kockázatelemzést, és azt nézték, mit lehet tőlem visszaszedni, pedig ők biztosítva voltak Ezért nem lehet ma sem a nevemen semmi.

Egy időben úgy vásároltam autókat, hogy 200 lóerő alatt semmire rá se nézek, viszont amikor szabadultam, fél évig HÉV-en, villamossal jártam. Később kaptam egy 18 éves autót, egy Renault Cliót, én voltam a világ legboldogabb embere. Hat évig pincében dolgoztam, de ma már van napfény a műhelyemben. Most már igyekszem jó döntéseket hozni, mert sokat szenvedtem a rossz döntéseim miatt. Viszont ha nem kapnak el, én már nem élek. A börtönben rengeteg embernek törtem borsot az orra alá, és ők mindent megtettek, hogy ne érezzem jól magam. Mégis azt mondom, a börtön megmentett – vont végső konklúziót az est végén.

Ambrus Attila leérettségizett, diplomát szerzett, nyelvet tanult a rácsok mögött. Szakmát is adtak a kezébe. Fazekas, keramikus lett, mert csak erre nyílt lehetősége. Feleségét is egy vásárban, Békéscsabán, az egyik kolbászfesztiválon ismerte meg a szabadulása után nem sokkal. A kezét a Colosseum tövében, Rómában kérte meg, éppen most ülték az ötödik házassági évfordulójukat, és egy gyermek boldog szülei. A természetközeli életet szereti, szívesen gazdálkodik, és igyekszik gyakran hazalátogatni a szülőföldjére.

– Kis ember vagyok, a legfontosabb, hogy az a közösség, ahol új életet kezdtem, békében éljen és fogadjuk el egymást – vallotta, de múltját már ki nem törölheti. És még ma is vannak, akik minden egyes lépését figyelik.

Matyasovszki József