Kutyabőre és cellulózrost

Nyíregyháza - A múló idő nyomait tüntetik el a megsárgult papírlapokról.

Izgalmas múzeumpedagógiai programsorozatot indított a Jósa András Múzeum a Restaurátorok műhelytitkai II. című kiállítás sikerén felbuzdulva. Ezzel „két legyet ütöttek egy csapásra”: egyfelől tovább növelhették a kitűnő téma programszámát, a restaurátorok munkájának újabb titkairól lebbentve fel a fátylat, másfelől pedig remek alkalmat teremtettek ahhoz, hogy népszerűsítsék a szakmát a középiskolások körében.

Más a régi, más a modern

A restaurátorok első napján dr. Orosz Katalin papír-bőr restaurátor művész, a Magyar Képzőművészeti Egyetem ­papír-bőr specializációjának vezetője mutatkozott be, akitől megkérdeztük, hogy mennyi idős volt a legrégebbi papír, amivel dolga akadt.

– Ha arra számított, hogy visszautazunk az időben az időszámítás előtti Kínáig vagy az arab Szamarkandig, akkor ki kell ábrándítanom. Ma­gyarországon a legkorábbi papírdokumentum 1310-ből származik, s az Országos ­Levéltárban őrzik, ennél korábbival nem volt még alkalmunk találkozni. Egyébként egy restaurátornak zömében a ­15–17. század időszakára ­tehető papírdokumentumokkal van dolga – tette egyértelművé a szakember, elmondva azt is, hogy óriási különbség van egy régi és egy mostani, modern papír között.

– Az 1800-as évekig kézzel merítették a papírt selyem és pamut felhasználásával, a 19. században kezdték használni a fát és a szalmát, majd megjelent a papírgyártó gép, ami különböző technikai újításokat is magával hozott. A fából kezdetben nem vonták ki a lignint: ez az egyébként bonyolult és savasodó molekula felel a fa szilárdságáért. Ha benne marad a papírban, savassá teszi azt, és széttördeli a cellulózláncot. Az 1990-es évekig gyártott papírok éppen emiatt sárgulnak, barnulnak és válnak törékennyé, míg a korábbiak jó állapotban maradnak fenn, feltéve, ha nem éri őket valamilyen külső behatás – sorolta a papírmerítés technikáját a gyakorlatból ismerő, s cellulózrostot is használó res­taurátor művész.

S hogy a szakmájához kedvet csináljon, megengedte a középiskolásoknak, hogy a saját kezükkel próbálhassák ki a visszapótlás technikáját a hiányos papíremlékeken. Persze ne gondolja senki, hogy mindjárt nekiestek a Schedel-kódex illusztrációinak vagy más eredeti dokumentumoknak, metszeteknek. Fénymásolatokkal dolgoztak, amiből egy karctű segítségével kirajzoltak, majd kitéptek egy darabot, a sérült részt utána beecsetelték egy metilcellulóz nevű ragasztóval, majd egy csontkéssel rásimították a leszakadt részt a fődarabra.

Megismerkedtek a res­taurátorok használta egyéb eszközökkel – a különböző ecsetekkel, vegyszerekkel, spatulákkal, csontkésekkel –, s kezükbe vehettek a gyerekek néhány eredeti papírmintát – kézi merítésű, európai és ázsiai papírokat és gépi gyártásúakat – mivel a különbséget leginkább tapintással lehet érzékelni. Nem jártunk messze az igazságtól, amikor azt feltételeztük, hogy a papír és a bőr amiatt is határterület, mert mindkettőre került írás egykoron.

– Valóban, régen cserzetlen, meszezett bőrre, vagyis pergamenre is írtak, s bár ezek a dokumentumok borjú- és kecskebőr felhasználásával készültek, mégis „kutyabőrének” titulálták valamennyit. Ilyenre került a legtöbb középkori oklevelünk – tisztázta a kérdést dr. Orosz Katalin, elárulva azt is, hogy egy restaurátor életében a modern, több rétegű, úgynevezett mázas papírok jelentik a legnagyobb kihívást, mivel az összetételük többnyire nem ismert, vagy éppen gyártási titok. Ezeknek a restaurálása sokkal bonyolultabb, mint a régebbi papíroké.

Egy izgalmas és szép hivatás

Ha valaki iparművészeti restaurátor szeretne lenni, be kell iratkozni a Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyar Képzőművészeti Egyetem közös művészkurzusára, azon belül is az öt specializáció valamelyikére. Egyszerre 12 hallgató szerez itt diplomát, akik megismerkednek az anyagtípusokkal, tanulnak kémiát, fizikát, biológiát, művészet- és művelődéstörténetet, elsajátítják a rajz- és mintázás, az anyagvizsgálat, a különféle készítéstechnikák fogásait. Első évben a kerámia, a másodikban a fém, a harmadikban pedig a szerves anyagok kerülnek a középpontba. A 4–5. évben specializálódnak és megtanulnak restaurálási tervet készíteni. A 2. év után részt vehetnek ásatási gyakorlaton, s ha szerencséjük van, külföldi helyszínekre is eljutnak. S természetesen itt is van Erasmus-program, így a külföldi egyetemek kapui is megnyílhatnak előttük.

KM-MJ