A szuperhősök rajongója

Nyíregyháza - Kertész Sándor nem csak imádja a képregényeket, kutatja is őket.

A képregény nem középutas, abból a szempontból legalábbis biztosan nem, hogy valaki vagy szereti vagy nem, és aki rajong érte, ugyan amiatt teszi, mint aki kézbe sem veszi: nehezen fogyasztható műfaj, ahol a képek és a szöveg kiegészítik a szöveget, meg kell tanulni a kettőt együtt értelmezni. Kertész Sándor életét e szempontból az egyik általános iskolai osztálytársa határozta meg, hiszen azzal, hogy megmutatott neki egy francia nyelvű képregényt, el is döntötte a sorsát.

– Egy pillanat alatt rajongó lettem, és rajzórákon csak képregényeket alkottam, mire a tanárom közölte: ezt a szemetet vigyem innen. Ez sem tántorított el, és vettem a bátorságot: felhívtam a korszak legjobb képregényrajzolóját, Zórád Ernőt, hogy találkozzunk. Rengeteg segítséget kaptam tőle, mester-tanítvány viszony alakult ki köztünk – mesélte legújabb könyve, a Pókember-generáció nyíregyházi bemutatóján Kertész Sándor.

Adatbázis híján

– Elkezdtem újságíróként dolgozni a Kelet-Magyarországnál és felmerült a kérdés: nem lenne-e kedvem feldolgozni a képregényírás hazai történetét. Létrehoztunk egy kísérleti képregénystúdiót, és amikor eljutottunk Olaszországba, az ottani kiadók nem értették, hogy Magyarországon miért nem lehet képregényt kiadni – mi pedig azt nem értettük, hogy ezen mit nem értenek. A rendszerváltáskor megalakítottunk egy vegyes vállalatot, létrehoztuk a Menő-manó képregény magazint, és több rajzfilm képregény-változatát is elkészítettük.

Elkezdtem feltérképezni a magyar képregény történetét, ami azért sem volt egyszerű, mert adatbázis híján azt sem tudtuk, hogy melyek azok a folyóiratok, amelyekben egyáltalán ilyesmire bukkanhatunk – a könyvtár raktárosa, szegény, nem győzte hordani nekem az újságokat, de egy idő után megunta és inkább lehívott a raktárba, hogy ott kutassak. Elkészült a Szuperhősök Magyarországon, ami egy kronológiai áttekintés, az elemzések a Comics szocialista álruhában című könyvben és a friss kötetben olvashatók – mondta Kertész Sándor, aki a bemutatón élőben kapcsolta Dargay Attila özvegyét, Henrik Irént, aki operatőrként dolgozott a Vuk, a Szaffi, a Lúdas Matyi alkotója mellett.

Szomorú vég

– Attila nagyon szeretett képregényt rajzolni – a Vuknak el is készítette a képregény-változatát –, de nem volt rá ideje, a rajzolás pedig annyira megterhelte a szemét, hogy egy idő után már én sem engedtem neki, hogy ezzel is foglalkozzon. Elkészített 100 filmet, 150 képregényt, és még akkor is rajzolt, amikor elmentünk Zánkára nyaralni. Úgy gondolta, egy képregény akkor jó, ha tanít, nevel, humoros és ha örömet szerez – mondta Henrik Irén, aki a képregény megbecsüléséről szólva egyetlen történetet mesélt csak el. – Amikor a Pannónia Filmstúdió megszűnt, a megkérdezésünk nélkül dobták ki a filmeket, Attila rajzai – akárcsak a Nepp József és Jankovics Marcell alkotásai – a szemétdombon végezték…

SZA

Ott fontos művészeti ág

– Meg kell tanulni nagyon jól rajzolni és érteni kell a filmkészítéshez – felelte Farkas Lajos arra a kérdésre, hogyan válhat valakiből képregényrajzoló. A francia kiadóknak dolgozó művész azt mondta, aki képregényt rajzol, annak egy személyben kell lennie operatőrnek, dramaturgnak, jelmez- és díszlettervezőnek, de azt is tudnia kell, hogy egy-egy témához milyen kutatómunkát kell elvégeznie. – Egy képregényre egy évet kapok, így hetente egy oldalt készítek el, de ennél gyorsabban nem is lehetne haladni – mesélte a művész, aki sok történelmi témájú képregényt készít és aki arról is beszélt, hogy Franciaországban a képregény a kultúra része, egy fontos művészeti ág, amellyel az ott élők gyerekkoruktól folyamatosan találkoznak.