2024.02.28. 07:00
Otthonra és új életre leltek Magyarországon
El kellett hagyniuk otthonukat, szeretteiket, hogy békében élhessenek.
Csilla a férjével és három gyermekével Ófehértón él
Kétségkívül könnyebben illeszkedtek be Magyarországon a kárpátaljai területekről menekült családok. Nyelvismeret birtokában, állampolgársági papírokkal gyorsan el tudtak helyezkedni, munkát és új otthont találtak. Az elmúlt 24 hónapban az ukrán lakosság csaknem egyharmada hagyta el otthonát, majdnem 14 millió ember, melyből 6,5 millióan külföldre költöztek. Nyíregyházán is hallunk ukrán szavakat, van, aki soha nem fog visszamenni hazájába, míg mások a békére várnak, mint mondják azért jöttek el, mert nem élhetnek bizonytalanságban, rakétazárporban, velük beszélgettünk azon a megemlékezésen, melyet az orosz-ukrán háború kitörésének második évfordulóján tartottak Nyíregyházán.
Két éve tart az orosz- ukrán háború, azóta családok milliói menekültek el a porig rombolt városokból, falvakból. Az ukrán- magyar határ mentén lévő településeken a mai napig támogatják a menekülteket, akik közül többen is úgy döntöttek, Magyarországon kezdtek új életet.
Bizonyára emlékeznek olvasóink arra az ófehértói családra, akikkel először 2022 áprilisában beszélgettünk, a katolikus karitász vette őket szárnyai alá. A háborúkitörését követő hetekben több mint 30 Ukrajnából menekülő család húzta meg magát a karitásznál Ófehértón, köztük voltak B. Csilláék is. A háromgyerekes kárpátaljai család már akkor elhatározta, nem megy vissza a fegyverropogásba, a kilátástalanságba. Lakást béreltek, a férj munkába állt, a gyerekek iskolába jártak és ment az élet a maga medrében, a karitász segítségét szívesen elfogadták, hiszen félő szívvel, üres zsebbel menekültek el otthonukból s szükségük volt egy kis időre míg talpra álltak.
Nehéz volt az első év
Ugyanebben az évben lapunk karácsonyi adományt gyűjtött számukra, emlékszünk csillogó szemekkel bontotta ki Dorina, Ádám, és Alex az ajándékdobozokat, hálásak voltak a figyelmességért, és ma is hálásak: úgy érzik, befogadó közösségre, barátokra találtak Ófehértón. Mint mondták minden kezdet nehéz, volt bennük egy kis félsz, hogyan fognak beilleszkedni, de szerencsére új barátokra leltek a gyerekek és az iskolákban is megállják a helyüket.
Forrás: KM/Gazdag Mihály
– El kellett egy évnek telnie ahhoz, hogy megszokjunk a változást, nehéz volt az első év, de mostanra rendeződtek dolgaink. A férjem helyben egy fatelepen dolgozik, nekem is van munkám, a nagyobbik fiam pedig Nyíregyházán tanul, a Szent Imre Kollégiumban lakik. A házat is megvettük azóta, s mert dolgozunk, így anyagi gondjaink nincsenek, de a segítőink sem engedték el a kezünket, épp a minap kaptunk a karitásztól egy kanapét, külön szobát csináltunk a gyerekeknek ott kapnak helyet az új bútorok – újságolta Bahus Csilla.
– Emlékszem a háború másnapján hazaküldték a gyerekeket az iskolából, óvodából. Beregszász mellett egy kis faluban óvónőként dolgoztam, mi sem mentünk másnap munkába, csomagoltam és indultunk, nem volt időnk gondolkodni, a gyerekek jövőjét tartottuk szem előtt. Sokan kérdezik, nincs honvágyunk? Hogy ne lenne! Életünk egy darabja Ukrajnában maradt, ahogy a nagyszülők is. Az idős emberek nem szívesen hagyják ott életük munkáját, a házukat, és nulláról kezdeni mindent. Természetesen napi szinten tartjuk velük a kapcsolatot telefonon, a gyerekek iskolaszünetekben meglátogatják őket, a régi barát is hiányoznak nekik, de egy két nap múlva jönnek haza Ófehértóra, elfogadták ezt a helyzetet – jegyezte meg Csilla.
Több az érv, hogy maradjanak
Hiába várta mindenki a „gyors békét”, a hosszú hónapok csak elmélyítették a konfliktust – ezt már Natasa Vorochenko mondta lapunknak. A kijevi hölggyel azon a megemlékezésen találkoztunk, melyet a nyíregyházi belvárosban tartottak ukránok és magyarok közösen a háború kitörésének második évfordulóján. Egy fotókiállítás is megmutatta a borzalmakat, a résztvevők imádkoztak az elhunytakért és azokért a katonákért, akik ezekben a percekben is a frontokon harcolnak.
Natasa húszéves lányával 2022. március 5-én indult el Kijevből. Mint mondta, Kijevet egy viszonylag nyugodt városnak tartják, de nyugat Ukrajnába Lemberg környékére szerettek volna ideiglenesen költözni. Attól tartva, hogy a háború odáig is elér, volt férje javaslatára Magyarországra jöttek.
Tiszanagyfaluban kaptak segítséget, fél évig itt éltek, a református segélyszervezet révén a Szivárvány Idősek Otthonában állást is kapott az asszony, majd amikor kiderült, hogy Natasának egészségügyi szakdolgozói végzettsége van, papírjainak honosítása után felvették a nyíregyházi kórház egyik osztályára, ahol jelenleg is dolgozik. – Nagyon örülök ennek az állásnak, hogy ugyanazt a munkát végezhetem, mint otthon. Igyekszem, tanulom a magyar nyelvet. Tavaly még meg-megfordult a fejemben, hogy esetleg haza megyek, a szüleim Kijevben élnek, csakhogy időközben a lányom megismerkedett egy magyar fiúval s úgy néz ki, komolyra fordult a kapcsolatuk. Nem akarom őt itt hagyni, márpedig ha ő maradni szeretne – munkája is van – , akkor nem megyünk el Nyíregyházáról. Nincs miért haza menni, légvédelmi szirénák zajába, rakétazáporokba? – mondta Natasa. S jó szájízzel beszélt Nyíregyházáról, ahol az ukrán nemzetiségi önkormányzat is figyel rájuk. – Bizonyára könnyebb egy ilyen városban, ahol összetartó ukrán közösség él, összejárunk, találkozunk a jósavárosi görögkatolikus templomban vasárnaponként, és tényleg bármilyen problémánk merül fel, van kihez fordulni, köszönet ezért a magyarországi közösségnek. Hogy mit hoz a jövő? Reménység és keserűség egyszerre munkálkodik bennünk, sokat gondolkodunk azon, mi lesz, ha belátható időn belül nem lesz béke és nyugalom Ukrajnában? Fájó belegondolni, de jelenleg több érv szól amellett, hogy itt maradjunk.
