Egy élet, egy autó

Amikor belecsöppenünk az általunk

ismert univerzumba, sejtésünk sincs

még, melyik oldalára fordul a kocka.

Mennyi szél kuszál bele

pókhálószálon

himbálózó személyes

történetünkbe.

Közel tíz évesen a kedvenc bicaj,

amivel együtt szerezted az első

horzsolásokat, kis életed

kerékpárja. Aztán ha

sikerül kijavítani a matek kettest, az

öreg ígérete szerint rendbe teszi a

fészer sarkában porosodó

S51-es Simsont. Elfelejted a kerót, 50

köbcenti lesz életed párja. Ahogy

vágytál rá, már 6.

óta, a napszítta piros tankkal, mindig

makacs természetével, a két

ütem jellegzetes illatával, a recsegő

pontatlan váltóval, az

állandóan olajos gyertyával. Maga

a szabadság, a május végi langyos

esték túrái, egészen a

faluszélig, a virágzó

akácos nehéz illatához.

anasirAsztal2a.jpg" content-type="image/pjpeg" content-length="61388" />Érettségi

körül a fészer sarka újra

állandó lakót kap, egy

nemrég érett pirosra festett mindig

makacsul induló motort. Kissé

csálé villával és

letört lábtartóval, az utcabeli

cimborákkal elkövetett "hány ember

fér el egy motoron" verseny

győzteseként, büszkén

várja, mikor jön át szemből az

állandóan overált hordó

fura szavú szomszéd. Az a

szomszéd, akinek a magas gazzal övezett

udvarán késő estig sikít a

flex, és dobol a kalapács.

Jól jön az a pár ropogós

ezres, talán még a padlásra

felgórt biciklivázat is rá tudod

sózni, ne foglalja a helyet, úgyse

ültél már rajta mióta

kéz nélkül lazázva

pofára estél a csárdapart kavicsos

lejtőjén.

A szimótól megszabadulni meg egyenes

kéj lesz, ha sikerül abszolválni a

szóbelit, beígérték az

ősök a slusszkulcsát az első

saját autódnak. Aminek

története mindig, mindenkinél

más. Van aki kapja, van akinek hosszú

órák monoton gyári

kattogása révén jut hozzá,

de általában az első

autók szomorú sorsa az, hogy nem

lehetnek az utolsók is.

Akárcsak a bicaj, vagy a robogó, vagy a

kimaradt egyéb elsők, mondhatnám

maga szerelem, ritkán tart élethosszig.

Viszont előfordul. Ami egy nagyszerű momentum

az egyiknek, tyúkszaros kis semmiség

másnak talán, mégis

ámulatba ejt. Akad egy olasz fotós,

Matteo Ferrari, akinek ez élete

témája, embereket fotózott

autóikkal, aztán

megpörgette a homokórát, és

lepergetett bő negyed évszázadot,

hogy aztán ugyanazokat az arcokat égesse

a filmszalagra természetesen ugyanazzal a

négykerekűvel.

Több kérdést, gondolatot vetnek fel

ezek a képek...

Talán ők okozzák az

autóipar válságát,

hisz régi krahácsukat dédelgetik,

ahelyett, hogy a friss műanyagszagtól

megszédülve tegyék le keresetük

tetemes hányadát egy új

gépért. Nálunk is vannak ilyenek?

Remélem igen, és azt is remélem,

hogy tudomást szerzünk róla

valahonnan. (Ha van valaki az ismerősök

között, küldhettek képet,

történetet, posztolni fogjuk.)

• Képek még a

művész oldalán.

- Kovács Miklós -