Nézőpont: Életmentők

Nem tudok elképzelni annál szomorúbb helyzetet, amikor az ember előtt történik egy szörnyű közúti baleset. Amikor repülnek az autóalkatrészek, s a csattanás zaját mérhetetlen csend, kisvártatva jajgatás követi. Sajnos, volt részem benne jó néhány éve, amikor egy külföldi autó, az egyik vasúti átjáróban nekihajtott a robogó vonatnak. Dankó Mihály jegyzete.

Az a tanácstalanság és kétségbeesés, ami az emberek arcára kiült, leírhatatlan volt. A szörnyűség láttán szinte mindenki lebénult. A másodpercek is órának tűntek. Mit csináljunk, hogy segítsünk? Már akkor megfogalmazódott bennem, mennyire nem vagyunk felkészülve a bajra. Pedig a zsigereinkben kellene lenni az „életmentésnek”.

Soha sem tudja az ember, hogy éppen nem valamelyik családtagja szorul azonnali segítségre, mert mire a szakemberek odaérkeznek, már késő, és 4-5 perc alatt vissza nem fordítható károsodást szenvedhet. Annak elhatározása, hogy például egy balesetnél, mit tegyünk, egy jól végzett újraélesztés, azonnali döntést és cselekvést kíván. Mert ha bennünk marad, a „mi lett volna ha, esetleg...” dilemmája, az egész életünket végig kísérti.

Úgy tűnik, a „belső igény” találkozott a „külsővel”. Vagyis az illetékesek is belátták, tenni kell valamit. Annál is inkább, mert erre vonatkozó törvény is született, amit érdemes idézni: "Minden állampolgár köteles szükség esetén tőle elvárható segítséget nyújtani sérült, balesetet szenvedett, vagy olyan személynek, aki életét vagy testi épségét közvetlenül veszélyeztető helyzetbe jutott."

Az autóvezetőknek már tananyag, az iskolai oktatásban is egyre többször kerül szóba. De a legfontosabb az önkéntesség, mindenki sajátítson el néhány alapvető ismeretet elméleti és gyakorlati síkon. Eredményes beavatkozás csak attól várható el, aki rendelkezik alapvető tudással, határozott, képes úrrá lenni saját és környezete ideges, sokszor pánikszerű hangulatán. Mert nincs annál megtisztelőbb cím, mint: ÉLETMENTŐ!

- Dankó Mihály -