Képernyő: Vidám, nyári mulatságok

Ki ne örülne a könnyed nyári derűnek, ha a vad, kánikulai sugarak hosszú össztüzet zúdítanak a világra? Ilyenkor dőlnek meg egyre-másra a melegrekordok, Guinness-csúcsokat állítanak fel a szabolcsi almás rétesek, a bajai halászléről és a hortobágyi slambucról nem is beszélve. Boda István jegyzete.Szóval tombol a hőguta, s hogy némi esztétikai bája is legyen, ide fényképeződik az Arany János bűvös szavaiból festett örökéletű tájkép, emígyen: „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja / Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta; / Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben, / Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.” Tudom, kell ahhoz némi fakírelszántság, hogy ilyenkor valaki a „készülék” előtt múlassa az időt, ám, ha mégis rászánja magát, van némi mulatságban része a közszolgálati „kettes” jóvoltából.

Egy héten keresztül a „Telepódium” csempészte vissza magát emlékeink képernyőjére. A humor változata habzott ki mindegyik produkcióból, s nem csak úgy l’art pour l’art, de mindegyikben ott volt az a kecses irónia, amely társadalmi fénytöréssel világította át egykorvolt képtelenségeinket. Csak úgy találomra, vegyük például „A kör négyszögesítése” című bohózatot. Bár a színhely s a figurák keresztlevele szovjet keltezésű, lehetetlen észrevenni, hogy az a mi társadalmi miliőnk is, a minta iker-paródiájaként. Persze lehet, hogy egy-egy helyzet nálunk nem volt ennyire kisarkítva, a lényeg azonban ugyanígy működött. S valójában akkorvolt létezésünk azért lett annyira zavaros és megejtően képtelen, mert a már magukat szocialista emberként és közösségi formációként meghatározott mintakép tartalmában és külsőségeiben is ránk volt kényszerítve. S még jó, hogy lötyögött rajtunk, hisz a gimnasztyorkát, az usankát vagy a vattakabátot mégiscsak a birodalomra szabták.

A bohózat, műfajából következően, egy szerelmi négyes félreértéseinek igencsak vidám pillanatait karikírozza. Irina és Iván, Kátya és Nyikoláj – a nevek nem fontosak – házastársak, s igazi karakterei a szovjet tenyészetnek. Érzelmi mindennapjaikat az ideológia szabja meg. Az a marxista ideológia, amelynek alapvetéseit a nagy klasszikusok – Marx–Engels – határozták meg, s legjobb tanítványaikként Lenin és Sztálin építettek fölé boltozatot a világ egyhatodán. S ebben a nagy elvi és elméleti huzatban a szerelem is, mint olyan, csupán tétel és frazeológia lesz az egymáshoz tartozás bürokráciájában. A „viszony” elvtársai és elvtársnői s a gyöngédség szóhasználata ugyanolyan kopárra fakul, mint a szibériai fák levele az októberi széljárásban. Holott érzékeik épek és működőképesek, s a keresztirányú átjárás ezt némileg vissza is igazolja. Ugyanis még ebben a jelszavakra épült napi rituáléban is ott pislákol valami illúzió, s azonnal lobogni kezd, ha a hozzá illő megértés nyit felé lehetőséget. Vagyis a másik asszony ennek a férjéhez, ez a férj meg annak az asszonyához húz, s ezt afféle elvtársi egyetértésben szentesítik is.

Ma már persze mindez úgy tűnik, mintha fényévnyi távolságra lenne tőlünk. Emlékeink tejútjában azonban ott van, s utólag se tagadhatjuk, hogy ez volt, ilyen volt, s ilyenek is voltunk. Mert innen visszanézve bár nevetséges lózungok díszítették égszegélyünket, a bolsevik észjárás nem ismert lehetetlent. Ha kellett, a kört is négyszögesítette. Politikában is, szerelemben is. S ha ma, annyi év után felettébb vidáman szemléljük egykori önarcképünket, tudjuk, hogy akkor inkább illett hozzánk a tragédia, mint a vígjáték. Mint abban a döbbent utóiratban is, amely Majakovszkij drámáját ekként kivonatolta: „– Mi volt a költő utolsó mondata, mielőtt öngyilkos lett volna? – ??? – Elvtársak! Ne lőjetek!”

Vígjátékainkban a kort megidézendő ott van egy-egy könnycsepp is. Vihar után a szivárvány.

[email protected]