Fordított élet

2019.06.24. 20:00

Elveszítette jelentőségét az irodalom Szalay Károly író szerint

Betöltötte kilencvenedik életévét és mint mondja, mára kiöregedett a hétköznapokból, annak örül, ha láthatja az unokáit.

„A művész és tudós értelmiségi baráti kör, a szakmai kapcsolatok egy életforma volt számunkra annak idején, egyfajta szembenállás a fennálló hatalommal” – mondta a Magyar Hírlapnak Szalay Károly író, irodalomtörténész, aki gyermekkoráról, egyetemista éveiről, a Rákosi-kori pályakezdésről és az irodalom mai helyzetéről mesélt.

Szalay Károly májusban töltötte be kilencvenedik életévét, négy tucat kötet szerzője. Elondása szerint szerencsés és boldog gyermekkora volt. Apai nagyapja görög–latin szakos tanárként országos miniszteri látogató volt, meghatározó volt azonban számára a paraszti élet, egy-két élmény ma is élénken él az emlékeiben. Például, hogy gyümölcsösük volt, kilenc-tíz éves korában lovas kocsival vitte be a barackot az első kecskeméti konzervgyárba, mert tőlük mindig soron kívül átvették, a parasztoktól viszont gyakran csak nagyon nyomott áron. Volt, hogy nem sikerült megállapodniuk, és a parasztok elkeseredésükben az út két oldalára borították a gyönyörű, érett, finom barackot.

„Őrületes, de ezen a lehetetlen helyzeten Hitler változtatott. Ahogy hatalomra jutott, megjelent egy német Kecskeméten, aki azonnal fölépített egy konzervgyárat, és mindenkitől mindent fölvásárolt, készült a hitlerszalonna, és többet a parasztoknak gondja nem volt. Borzasztó, de ezeket az ellentmondásokat nem lehet figyelmen kívül hagyni” – mondta Szalay Károly, aki sokáig festő akart lenni.

„Évekig nagyon komolyan gondoltam, festettem is sokat, egészen addig, amíg egy képemet a Szent István körúti bizományiban viszont nem láttam. Az volt aláírva, hogy „Erdőrészlet, szignó nélkül, valószínűleg Vass Elemér műve”. Nagyon szerettem Vass Elemért, de annyira nem, hogy összekeverjenek vele. Az élmény hatására minden munkámat megsemmisítettem”

– fogalmazott az író, aki az egyetem alatt végig dolgozott, így esett meg, hogy kollégiumi igazgató lett egy napra a Ráday utcában.

„Volt ott még egy apácakollé­gium, az én feladatom lett volna igazgatóként, hogy az államosítást végrehajtva kitegyem őket. Csakhogy egy diákcsíny miatt – nálunk leszerelték a csapokat, a kollégista fiúk ezért átmentek mosakodni az apácákhoz – engem azonnal kidobtak. De így legalább nem nekem jutott osztályrészül, hogy utcára tegyem az apácákat”

– emlékezett vissza Szalay Károly.

Tudtán kívül Sztálin születésnapjára írt verset

„Negyedéves egyetemistaként feketelistára kerültem, ez azt jelentette, hogy kirúgnak az egyetemről, és azonnal visznek munkaszolgálatra. December huszadikán Bóka László behívatott, és elém tett egy papírt, hogy képzeljem el az emberiség jótevőjét, aztán hexameterekben írjak egy dicsőítő verset róla, amíg ő elmegy órát tartani. Legalább húsz-huszonöt soros költeményt írtam, a hexametereket persze megkritizálta. Aztán behívta a titkárnőjét, Sárikát – szép nő volt, minden hallgatónak nagyon tetszett –, és kiadta neki, hogy gépelje le, engem meg hazaküldött” – mondja Szalay Károly.

„Másnap, amikor mentem be az egyetemre, mindenki mutogatott rám, és röhögött rajtam, záporoztak a letolások és megjegyzések, de fogalmam sem volt, mi bajuk. Valaki végre megbökött: Nézd meg, hogy mit műveltél! – és rámutatott a Sztálin születésnapjára földíszített faliújságra, amelynek legközepén ott virított hexameterekben írt költeményem. Szóval, írtam egy dicshimnuszt Sztálinról a születésnapjára, anélkül, hogy tudtam volna.”

Hozzátette: pár nappal később ült össze az a bizottság, amely a feketelistásokról döntött. Sorba haladtak, minden kirúgáshoz formálisan Bóka engedélyét kérték. Szalay Károly nevéhez érve Bóka megjegyezte a párttitkárnak: „Mielőtt kirúgják, nézzék meg az ünnepi faliújságot, mert talán nem vetne jó fényt ránk, ha azt rúgnánk ki, aki Sztálin elvtárs születésnapjára verset írt.”

Ugyan elvégezte az iskolát, de a párttitkár közbenjárására egy ideig nem kapott állást. Végül Csepelen jutott neki hely, egy általános iskolában, ahol az egész tanári kar politikai üldözöttekből állt. Ugyan a rendszer büntetésnek szánta Csepelt, de ez ott közösségi szinten ajándékká vált.

Szalay Károly közösségi életet szervezett, úttörőújságot indított, és mindenféle programot csinált a gyerekeknek. Például megszervezte a fekáliagyűjtést az iskolában, amikor országos versenyt hirdettek belőle – és az ő gyerekei gyűjtötték a legtöbbet egész Magyarországon.

„Akkora siker volt, hogy még a Kossuth rádióban is bemondták másnap! Beküldtem a gyerekeket a csirkeólba, hogy szedjék össze a kakát, és kaptak hozzá gyűjtőládát. Az eredmény százötven kiló csirketrágya lett, amelyet büszkén könyvelhetett el az iskola. Óriási volt az egészben, hogy a rádiós hír azzal a panelszöveggel zárult, mint minden hasonló szocialista verseny: A derék úttörők munkájának kiváló eredménye benne lesz a jövő évi kenyerünkben” – emlékezett vissza az író.

Szalay Károly ugyanakkor az írást sosem tartotta munkának. Úgy fogalmazott, „az csak úgy jött, mert szórakoztatta”.

Kérdésre válaszolva azt is kifejtette, szerinte ma nincs irodalmi élet:

„Kettészakították a magyar irodalmat a balliberálisok és a nemzeti oldal szélsőségesei. Az irodalmi közélet elég sekélyes, a szépírók mostanában önmagukban fetrengenek, miközben elszigetelték magukat az irodalomtól, mint közösségi tevékenységtől. Sok a klikk, de senki sem csinálja azt, amit az íróknak csinálnia kellene: a nemzeti öntudatot fejleszteni! Hiszen egy írónak nincs is más feladata. Mára viszont az irodalom elveszítette a jelentőségét, mert az embereket sem érdekli már a mai irodalom, nem olvasnak. Azt hiszem, tudomásul kell venni, hogy bizonyos dolgok lejárnak idővel.”

Szalay Károly kilencvenéves elmúlt, és mint mondja, már csak arra tudja szánni az erejét, amit még szeretne elvégezni.

„Fordítva éltem: fiatal koromban egy vad bohó voltam, sportoltam, nőztem, utaztam, mindent csináltam, csak nem irodalmat meg irodalomtörténetet. Most, vénségemre, amikor már nincs módom sportolni, nőzni, utazni és mindent csinálni, most szépen leülök az íróasztalhoz, és megírom, amit kell. Egy dologra törekedtem mindig, hogy olyat mondjak ki a könyveimben, ami azelőtt még senkinek sem sikerült. Minden regényemet maximális irodalom- és művészettörténeti kutatómunka előzött meg, amelynek eredményét történetté formáltam. Bölcs nem vagyok, csak kiöregedtem a hétköznapokból, és örülök, hogy még élek s láthatom az unokáimat. Valódi értelme egyedül ennek van.”

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!
Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!