színház

2019.08.21. 19:36

Van-e élet a világvége után?

IV. Béla királyunk koronázási szertartásjátéka a reményről szólt.

Európa ismét magunkra hagyott, túlontúl lekötötték a saját belső ügyei, egy felkészületlen, gyenge haderejű, politikai értelemben is széttagolt ország ráadásul hamar összeomlik, ha külső támadás éri. Lényegében ez volt az idei székesfehérvári koronázási szertartásjátékok üzenete, amelyen IV. Béla király koronázását vitték színre – írja a Magyar Nemzet újságírója, Pataki Tamás.

Már Székesfehérvár óvárosából látni lehetett az egykori Nagyboldogasszony-bazilika magas tornyait, amelyek hatalmas harangokat rejtenek magukban. Persze csak fémszerkezetekkel idézték meg a régi székesegyházat, de a jelképes visszaépítés gesztusa jól kifejezi a koronázási szertartásjátékok eszmeiségét. Szikora János rendezőnek, a Vörösmarty Színház igazgatójának kezdettől fogva az volt az elgondolása, hogy azon a helyen mutassák be Árpád-házi királyaink koronázási szertartásait, ahol a valóságban is megtörténtek, és olyan térben adják elő a királyok élettörténetét, ahol egykor ők is jelen voltak.

Idén IV. Béla király, a második honalapító koronázását és életét vitték színre Székesfehérváron, a koronázótemplom romjai fölé épített színpadon. Az élet magja – az előadás címe azt a kérdést feszegette, vajon képes lesz-e a király újra elhinteni az élet magjait abban az országban, amelyet 1241-ben olyannyira elpusztítottak a tatárok, hogy a niederaltaichi kolostor korabeli évkönyve szerint majdnem megszűnt létezni.

A szabadtéri nézőtér megtelt, a várakozás ideje alatt röviden összefoglalták IV. Béla király uralkodásának jelentőségét is. Azt tudnunk kell, hogy a koronázási szertartásjátékokon két dolgot láthatunk: a középkori magyar királyok koronázási szertartásait, úgy, ahogy azok valójában megtörténtek, hisz fennmaradtak az ordók, magyarán szertartásrendek, amelyekből pontosan rekonstruálhatjuk a korabeli ceremóniát; és persze az adott király életét, drámaszerűen, színházi eszközökkel előadva. Sok műfaj vegyül ezeken az előadásokon, amelyeknek népnevelő vonásuk is van, hiszen idén is rengeteg történelmi adatot és tényt közölt a narrátor (Mihályi Győző) a nézőközönséggel – ami nem volt oly zavaró, tudván, hogy nem hagyományos színházi előadásról van szó.

Szikora János rendezésében IV. Béla életének királydrámába illő pillanatait kereste és emelte ki, a játékok egyes jelenetei pedig olyanok voltak, mintha az Árpád-háziak című történelmi tévésorozatból vették volna ki őket: ármánykodások, apa-fiú ellentétek, a politika könyörtelen és mocskos játékai, számítások és a többi. Tehát nem patetikus, nosztalgikus előadást láthattunk, hanem egy érdekek, akaratok dinamikájából álló, hús-vér világot idézett meg a rendező.

Az előadás ereje különben is abban rejlik, hogy Szikora jó érzékkel tervez színpadi látványokat. Az idei játékok egyik legjobb jelenetét aligha felejtik el a nézők, amelyben a német-római császár és a francia király fenn ült két hatalmas emelvényen, utóbbi buborékot fújogatott és raccsolva beszélt, miközben IV. Béla (az előadáson legjobban játszó Lábodi Ádám) egy pergamenköteget húzogatott ki, és olvasta a levelére küldött válaszaikat, miközben ők fent cinikusan elmondták, hogy miért nem küldenek segítséget a tatárok ellen. Feltűnő jelenet volt a hullámzó fekete szövet használata is, amellyel a tatár katonák bevonták a színpad egyik részét, majd jelképesen bekebelezték vele a kereszt jelét viselő magyar katonákat.

Volt, ahol megbicsaklott a rendező, például amikor jócskán eltúlozta a muhi csatában küzdő magyarok katonai alkalmatlanságát. Értjük, hogy mindez a dramaturgiai hatás miatt kellett, de egy olyan darabban, amelyben a nézőre zúdítják a történelmi ismereteket, nem ártott volna árnyaltabban bemutatni a muhi ütközetet, ahol különben derekasan helytálltak a magyar csapatok. A szertartásjátékban egy gyengébb, ősi harcmodorát elfelejtett magyar hadsereg állt szemben a világ legfelkészültebb mongol hadseregével. Ez utóbbi része igaz, viszont B. Szabó János hadtörténész kutatásaiból többek között az is kiderült, hogy a könnyű-lovasíjász hadnem az egész középkor folyamán a magyar katonaság gerincét alkotta, tehát szó nincs itt elfelejtett ősi tudásról. Az okokat máshol kell keresni.

Az előadás egy reménykeltő – és hirtelen – jelenettel ér véget, amelyben Szent Margit megbékíti az egymással harcoló királyt és fiát. Az élet magja pedig kisarjadhat a békéből.

Ezek is érdekelhetik