Kész csoda hajnalban kint lenni az ébredő természetben

Nem ismeretlen megyénk vadászainak körében a Kisvárdán élő dr. Kruppa József neve, hiszen több érmes trófeájú szarvasbikát hozott már terítékre. Nem mindennapi agancs díszítette annak a dámbikának is a fejét, amit 2022. október 22-én ejtett el a lónyai Tiszatáj Vadásztársaság területén. 

Szívesen tér vissza a Tisza itteni szakaszának árterére, hiszen a magyar-ukrán határ közelsége miatt a vadnak kiváló élőhelyül szolgáló, háborítatlan természet fogadja. Ugyanakkor ez a vidék azért sem ismeretlen számára, mert nem is olyan messzire onnan, a Tisza másik oldalán, a Mezőladányhoz tartozó Endespuszta a szülőföldje, ahol gyerekkorát töltötte.

Mielőtt belemerültünk volna az egyik utolsó kalandjának felidézésébe, fontosnak érezte, hogy megjegyezze: – Bár egy elejtett szarvassal fejeződik majd be a mostani történetem, azonban számomra már az is nagyszerű érzés, hogy kint lehetek, együtt ébredhetek a természettel. Szeretem és tisztelem a természetet, a növény- és állatvilágot. Természetesen vadászként nagy élményt jelent az is, ha sikerül elejteni a kiszemelt vadat. Volt arra is példa, hogy közel negyven alkalommal jártam az erdőt, a mezőt, mire egy selejt gímszarvasbikát terítékre hoztam. A selejtbika is szép, ráadásul jól megdolgoztam érte. Ezzel csak azt akartam érzékeltetni, hogy nem baj, ha nem ejtek el semmit, de egy jót mozogtam, sétáltam, jól éreztem magam a növények-állatok birodalmában.    

A leginkább gímszarvassal és dámszarvassal gazdálkodó Tiszatáj Vadásztársaság méltán lehet büszke a területén élő állatokra, hiszen évről évre érmes trófeák kerülnek onnan a bíráló bizottság elé. Azon az októberi napon dr. Kruppa József és kísérője, Bacskai Péter hivatásos vadász a barcogó dámbikák közül szeretett volna egyet elejteni.

- Már korábbról ismertük a bikát, ugyanis aránylag jól tartotta a megszokott területét több tehén társaságában, azonban hiába kezdtük meg lővilággal a cserkelést, egy hosszabb út megtétele után nem csak a keresett bikát, de még csak egy másikat sem láttunk – elevenítette fel az eseményeket szerkesztőségünk kérésére dr. Kruppa József. 

– Igaz, több irányból is hallottuk a dámok barcogását, a becserkelt területen egy bika sem tartózkodott. Az idő úgy fél nyolc körül járhatott, amikor már éppen hazafelé indultunk az autóval, amikor Bacskai Péter váratlanul megpillantotta a magányosan figyelő bikát. A hihetetlenül hosszú sarkantyújáról azonnal felismerte. A járműből kiszálltam, és az ajtónál megtámasztott fegyverrel leadtam a lövést. 

– Amikor közelebbről szemügyre vettük az agancsot, akkor fedeztük fel csak igazán, hogy milyen érdekes. Nemcsak a közel 30 centi hosszú sarkantyú volt a különleges az agancson, hanem a jobb szárán osztott középág is. A legmeghökkentőbb azonban az volt, hogy mindkét szemág helyén egy-egy csokorra való ágacska meredezett. A súlyra sem lehetett panaszom, ugyanis a hivatalos mérés szerint 4,95 kg volt a súlya, így ez az agancs a társaságnál elejtett második legsúlyosabb dámbikatrófeaként került be a vadgazdálkodás történelemkönyvébe.

Vajon a hosszú évek alatt elejtett trófeáknak van-e még otthon helyük? - kérdeztük dr. Kruppa Józseftől.

– Az évek során valóban sok-sok trófeával lettem gazdagabb, de ha tudok segíteni másoknak, szívesen ajánlok fel belőlük. Amikor Fazekas Gergely, a Vadászkamara megyei titkára megkeresett, hogy a sóstóhegyi székházukba örömmel fogadnának tőlem felajánlásokat, szívesen segítettem. Kaptak tőlem ajándékba őzbaktrófeákat, valamint gímbika és dámbika agancsokat a termek, folyosók díszítésére, illetve oktatási célokra. 

– Nem is olyan régen Hajzer Szabolcs tájegységi fővadász keresett meg, hogy tudok-e segíteni trófeákkal a Szigethalmi Vadasparknak, ahol az ottani oktató– és bemutatóterem díszítéséhez, berendezéséhez keresnek trófeákat. Ennek a Pest megyei intézménynek is adományoztam végül sok-sok trófeát, most is voltak közöttük őzbak-, gímbika- és dámbika agancsok.  

A sok-sok trófea közül melyik jelentette a legnagyobb élményt, melyikre a legbüszkébb? – hangzott el egy újabb kérdés.

– A vadat cserkelve szoktam elejteni, vagyis elindulok a kísérőmmel még a hajnali sötétben bőgéskor vagy barcogáskor, s úgy járjuk be az erdőt. Olykor bizony tizenöt kilométert is megteszünk, mire rátalálunk egy-egy szarvasbikára, s akkor még nem biztos, hogy lőhető is. Sőt, a legtöbb esetben ki kell menni hétszer, nyolcszor, kilencszer, vagy akár negyvenszer is, de ez nem baj, hiszen mint említettem, kint lehetünk az ébredő természetben, s ez csodálatos dolog, ráadásul nagyon szép az őszi erdő is. 

– Örülök, ha felismerem és nevükön nevezhetem a környező bokrokat, virágokat, ami agrármérnökként talán természetes is, vagyis mindig van varázsa a vadászatoknak. A sok trófea közül azt emelném ki, amelyikhez a legnagyobb izgalmak fűződnek. Egy közel 11 kilogrammos trófeáról van szó, a gímbikát Aranyosapátiban a Kisszegen ejtettem el 2015 szeptemberében. A Nimród újság is beszámolt róla, hogy milyen szép kárpáti típusú gímbikát sikerült terítékre hoznom. 

– Akkor is legalább 15 kilométert gyalogoltunk, ha jól emlékszem, Mezőladányból indultunk el Aranyosapáti felé, végig a határban mentünk. Fél kilenc körül járhatott az idő, amikor egy háborítatlan, szinte áthatolhatatlan részhez értünk a Tisza árterében, ez volt a Kisszeg. Korábban jártunk már ott, hallottuk a bika bőgését, de soha nem láttuk, mert nem jött ki birodalmából. Azon a reggelen is hallottuk, hogy bőg. A kísérőmmel, Varró Béla tornyospálcai vadásszal azon tanakodtunk, hogy próbáljunk-e bemenni a sűrűbe. Ez a kérdés azért vetődött fel, mert a bikát ilyenkor tarvadak veszik körbe, éberen figyelnek, s ha veszélyt éreznek, jelzik. 

–  Végül úgy döntöttünk, hogy óvatosan elindulunk. Kiértünk egy tisztásra, közben folyamatosan hallottuk a bőgést, ami jelezte, hogy jó irányba haladunk. Egyszer csak egy csörtetést hallottunk, s kidugta a fejét egy gyönyörűszép gímszarvasbika. Páratlan huszas agancsú nagyon szép bika volt, a hatalmas méretű trófea lenyűgözött bennünket. Hetven-nyolcvan méterre állhatott velünk szemben. 

– Végül egy kicsit megmozdult, kijjebb lépett, látszott már a nyaktő és a lapocka is, és szabad kézből rálőttem. Megfordult, visszavágtatott a sűrűbe. Az ágas-bogas gallyakba akadó agancs nagy zajjal járt, majd hirtelen csend lett, mert összerogyott. Végül ezt az aranyérmes trófeát is a megyei vadászkamara székházának ajándékoztam, napjainkban az előtérben fogadja a belépőket – tette hozzá dr. Kruppa József.