Táltosdobbal startolt el a nemzetközi tutajtábor

„A tutaj halad, az emlék marad” felkiáltásra értünk le a Tisza-partra vasárnap kora délután. Négy kontinensről érkezett közel 300 cserkész skandálta a rigmust, akik a Külföldi Magyar Cserkészszövetség kezdeményezésére 14 saját építésű tutajjal tesznek meg egy hét alatt 100 kilométeres távot a Tiszán. Pénteken már ellepték a kempinget a zöld ruhás cserkészek, akik nagy elánnal kezdték el építeni a tutajokat 500 hordó, több ezer csavar és szög, 27 tonna alapanyag felhasználásával. Mindegyik tutajon 15 cserkész fog lakni 6 napon keresztül, amíg Tiszabecstől Benkig eveznek. Vasárnapra mindegyik tutaj elkészült, így izgalommal indították el a flottát. Útközben a cserkészek szemetet is szednek majd a hajókról, ezzel tisztítva Európa egyik legszennyezettebb folyóját. Egy 110 éves hagyományt élesztettek fel a magyar ajkú cserkészek a mozgó nemzetközi cserkésztáborral, amit összmagyar szervezésben, karöltve a magyarországi, a vajdasági, a felvidéki és az erdélyi magyar cserkészszövetségekkel rendeztek meg.

– Száztíz éve, 1913-ban szálltak először tutajra a magyar cserkészek, akik szintén a világ minden részéről érkeztek a Vág folyóhoz, Magyarországra – mesélte a zabolai, hosszúfalui és miskolci gyökerekkel rendelkező Demes Sàndor, az Argentínában élő magyar cserkész, aki az ötletgazdája az eseménynek. – Először 1981-ben, majd 1991-ben volt ilyen tutajtábor Argentínában, én 2007-ben szerveztem először a Paraná folyón, akkor építettem először tutajt. Majd ahogy közeledett a 100 éves évforduló, eszembe jutott, hogy miért ne csinálhatnánk meg újra Magyarországon. Mivel már a szüleim és én is Argentínában születtünk, így nehéz volt onnan megszervezni, de kaptunk sok segítséget Magyarországról. Aztán találtam elég sok bolond embert, akik eljöttek velem 2012-ben egy próbaútra, kipróbáltuk, hogy teljesíthető-e most is ez a táv. Mivel nagyon jól sikerült, eldöntöttük, hogy akkor a 100 éves évforduló tiszteletére megszervezzük 2013-ban. Így 18 országból 183 résztvevővel Jándról indultunk, és lementünk egészen Dombrádig 100 kilométert. Óriási élmény volt, ezért vagyunk most is itt – mondta hihetetlen lelkesedéssel a sámánnak elmaszkírozott vezető.

Demes Sándor büszkén mesélt a magyar felmenőiről, a nagypapája Demes János Miskolcon volt polgármester, a lillafüredi palotaszálló mellett lévő nagy panzió pedig a nagymamájáé volt.

– Sajnos, 1948-ban el kellett menekülniük Magyarországról, mindenüket elvettek, így a semmiről kezdték újra Argentínában. A szüleim és én is már ott születtünk. A feleségem is argentin-magyar, van három gyerekünk, akik 7, 5, 3 évesek, ők is nagyon jól beszélnek magyarul – mesélte Demes Sándor, és hozzátette: először magyarul érdemes megtanulni, majd utána a spanyolt vagy más idegen nyelvet, mert ha nem a magyart sajátítják el először, utána már nem fognak olyan jól beszélni a gyerekek.

Dél-Amerikában is nagyon összetartó mozgalom a cserkészet, nem is kérdés ott, hogy egy gyerek kiscserkész legyen.

– Aki a magyar közösségnek tagja Argentínában, mindenki cserkészkedik vagy néptáncol. Amikor gyerekként én is elkezdtem cserkészkedni, rájöttem, hogy ez egy nagyon fontos és erős mozgalom, amely a fiatalokat pozitív irányba tereli, megtanulnak a természetért tenni, útmutatást kapnak a közösségi élethez. A cserkészet egy gyakorlati mozgalom, mint ahogy most is együtt építjük a tutajt, használjuk például azokat csomózási technikákat, amit előtte elsajátított mindenki. Megtanulsz beszélni emberek előtt, tizenévesen elveszíted a félelmet attól, hogy kiállj mások elé szerepelni. Együtt vagyunk, segítjük egymást, vidámak vagyunk, népdalokat éneklünk, tábortüzet gyújtunk, együtt eszünk a tutajon, együtt alszunk a tutajon, ha esik az eső, ponyvát nyitunk, a természetben vagyunk, jó levegőn. A lényeg, hogy közös munkával érjük el a célunkat, és mindenki segíti a másikat. Barátságok alakulnak ki, nagyon sokszor találkoznak a vezetők is egymással, ellátogatnak különböző országokba – fogalmazott Demes Sándor, és fél szemel közben azt ellenőrizte, hogy minden készen áll-e az induláshoz.

Zsebics Raphaela Münchenből érkezett a 676-os csapat tagjaként. Magyar szülők révén ő is nagyon jól beszéli a nyelvet, de ő már kint született Németországban.

– Tíz évvel ezelőtt is itt voltam, remekül éreztem magam. A tutaj építése kicsit fárasztó volt, de elkészült, nekem a vitorla varrása volt a fő feladatom. Hat évesen kezdtem el cserkészkedni, megszerettem ezt a közösséget – lelkendezett Raphaela egy nagy adag kiflivel a kezében, amit vitt a csapattagoknak a tutajra.

Dancs Dzsesszika is a müncheni 676 Liszt Ferenc cserkészcsapat tagja, és ő is itt volt már 10 évvel ezelőtt is.

– Nagyon jó élmény maradt meg az előző tutajtáborról, azért is jöttem el most is. Az építés nehéz volt, a ponyvába is besegítettem, de mindig kaptam valami feladatot, mások keze alá kellett dolgozni, ide-oda vinni a fadarabokat, szegeket, vagy amire megkértek. Én 11 évesen lettem cserkész, majd egy 7-8 éves szünet után idén megint elkezdtem újra járni a cserkészcsapatba. Már nagyon izgatottak vagyunk, nemsokára indul a tutajflotta – indult a folyó felé Dzsessszika.

Ekkor ütemes sámándob hangra több százan pattantak fel a tutajokra, és hangos csatakiáltások közepette elindult az első, Hunor névre keresztelt tutaj. Pár perc különbséggel egymást követték a különleges vízi, egy kicsit fapados lakóhajók is. A Tisza sodrása pedig hosszasan segíti és elviszi a cserkészeket.