Aranyba s azúrba mártom szárnyam

Bakajsza András

„…itt lelnél, ha keresnél: / túl a Tiszán... Nyírben…” – így bátorít bennünket, kelet-magyarországiakat a XX. század klasszikusa, a 1921-ben Kálmánházán született Rákos Sándor. Valljuk be, vajmi kevés valósult meg a feltételezett keresésből.

A pár évvel fiatalabb Váci Mihálynak ideje sem maradt az elfordulás feltételezésére. Igen, elfordultunk tőle (is), holott hajdan egész arccal fordultunk felé. Elfelejtettük a Százhúszat verő szív-et, pedig senki többet és szebben nem énekelt az árvaságában is szép, termékeny időket sóvárgó Nyírségről.

Elköltözésekor szóképekbe bugyolálta dédelgetett reményét: „zokogva hagyom el / tájad, mely majd ragyogva őriz / alkonyi porfelhőivel.” (Búcsú és üdvözlet).
Pár év különbség köztük, pár őrző / őrizgető köztünk.

Költőnőkhöz bizonyára lovagiasabb az emlékezet-kapok a gondolaton. Ady áldottnak mondotta őket, föltételezvén, hogy „Szebben kacag, hangosabban zokog / Tibennetek az élet?” (A verselő asszonyok)

Udvarias emlékezet? Az Anarcshoz haláláig hűen kötődő Czóbel Minka már az életében elfelejtődött. Halála után (1947) Kis Margit monográfiája próbálta áttörni a hallgatás falát.

Kik erre jártak cím alatt önazonossági érzését poetizálja: „…itt az vagyok talán, / Ki voltam régmúlt alkonyatkor, / Régmúlt nap hajnalán.” Az identitás megtartó erejére eszmélt rá szülőfaluja, „a kedves táj”, amikor Czóbel Minka örökségét hazahozta s fölélesztette.

Ölbey Irén lírájában keveset kacagott, sokat zokogott a lélek. Versei súlyosak, gonddal faragottak-csiszoltak, épp ezért lebegni látszanak, mint gót katedrálisok ívbe simuló kövei. Szomj, feszültség, láz és lángolás kényszerül zárt „drágakő – / fényű” szonettekbe, pl.: „Itt élek a Nyírség szürke porában, / de aranyba s azúrba mártom szárnyam, / bennem hétszínű csoda-szivárvány van.” Hitvalló sorai az Örök csúcsok-ból Isten háta mögötti elhagyatottságban fogantak, midőn lefelé ballagott már. Ahogyan átváltoznak, átszellemülnek a földi dolgok, s égivé válnak, az maga a csoda. A szép szavú énekes azt sugallja: legyünk szépek, legyünk tiszták, arcban, lélekben.

Ölbey Irén 1902 karácsony harmadnapján született Dögén. A tizennégy gyermekes jegyzőcsaládban ő a harmadik, a tornyosuló akadályokat legyőző mesehős. Neki azonban el kell temetni nagyra törő álmait. Állami tanítónőként Napkorra kerül. Álló világot állóképek rögzítenek ambivalenciában: „Egyhangú táj. Krumpli, dohány, / dohány, krumpli. Itt-ott sovány / kútgém. Meg kék ákácsorok. / Aztán homok, homok, homok, / kavargó lösz, nagy, árva sík / tenyér, mely esőt szomjazik, / …E végtelen, / bús föld szülőföldem nekem” (Szabolcs).
Napkor után – egészsége érdekében – Pilisszentkereszt a következő életállomás. Itt virágzik ki költészete – és szerelme. „Nézd itt lenne jó élni, ebben / a széttárult völgyben, ahol / sárgarigó és csíz dalol, / s a szálló szélben illat lebben...” – írja a Völgy-ben. („Zenét minékünk, csak zenét…” – juthat eszünkbe Verlaine.) Szerelmét azonban kora fagy hervasztja: „Bennem vágy és a szerelem zengett / s még kinéztem, hogy integessek, / de elsuhant a kedvező / perc, mint az aranyló mező / fölött az azúrszárnyú lepke…” (Látni még egyszer)

Eltemeti szerelmét is (mint kortársa, a nagy magányú Juhász Gyula): „Fájó a földi szerelem, / égi szerelem kell nekem. / Akit szerettem, elhagyott, / szeressetek ti csillagok…” – hangzik az Esti dal nyitánya.
Ölbey Irén életszerelme égi lírába csordul. Életművében ez a fő szólam, a természet mellett, ám korántsem vérszegények istenes és Mária-versei. Ha Advent, „…lángruhában száll az angyal / s lila sugárral gyúl a hajnal.” Ha karácsony: „A bársony éjszakában / angyali kar zengett fel, / hirdették lágyan, lágyan, / hogy Isten Ő és ember.” És hirdetik a betlehemesek: „Jöttek fehér, csúcsos süveggel / s hozták a szép Betlehemet…”
Érzékelni is akarjuk az Ölbey-verseket, nemcsak fölfogni? Akkor közelítsünk hozzájuk az öt érzékszervünkkel.
A Szeptemberi láz, a Krisztus, az Ezüst dob, az Itt kell maradnod, A szépség kertje költője itt lehetne köztünk, arccal szemközt, ha keresnénk. S azt mondaná: Szeressetek.

- Bakajsza András -