A japánok is csodájára járnak a háznak

Nyíregyháza - Bravúros gyorsasággal újult meg 2014-ben a nyíregyházi Váci Mihály Városi Művelődési Központ (vmk), amely majd’ négy évtizede annak a ma már Kossuth-díjas, Prima Primissima-díjas építésznek a tervei alapján épült, aki a ház mostani, komplex felújítását is tervezte. Bán Ferenccel az Agóra néven újjászülető kulturális központhoz fűződő bensőséges viszonyáról beszélgettünk.

Emblematikus épület lett a lakosság körében kezdetektől esztétikai viták kereszttüzébe került, ám az építész szakma tiszteletét határainkon innen és túl kiváltó vmk. Beszélik, hogy például japánok csodálták meg az általuk addig csak szakkönyvekből ismert épületet.

Bán Ferenc: A házat megnézni jöttek a japánok. Ennek az előzménye az, hogy néhány évvel a vmk átadása után hozott a posta egy vastag, japán nyelvű könyvet. Az volt a címe, hogy „581 építész a világban”. Nem tudtam, miért küldték – elolvasni nem tudtam –, de örültem neki s lapozni kezdtem. Egyszer csak ott találom a fényképemmel együtt a Tiszavasvári Városháza, a Mátészalkai Művelődési ház és Színház, meg a nyíregyházi vmk fotóit. A kötetben még két magyar építész szerepelt, Makovecz Imre és Dévényi Sándor. Aztán kaptam egy telefont, hogy jön egy japán építész professzor, és a társasága megnézni ezt az épületet, és Makovecz Imrének az akkor felépült sárospataki művelődési házát. Direkt ezért a kettőért utaztak ide. Este elmentünk velük vacsorázni, borozgattunk, beszélgettünk. A társaságban ott volt egy fényes fejű japán öregúr, aki meg se szólalt, csak jóindulatúan mosolygott egész este. Mint kiderült, a legnagyobb japán építőipari konszern elnöke volt, azé a cégé, amelyik a világ ma ismert épületei közül jó néhányat jegyez. Nos, ez a pasi jött el ide.

Annak ellenére lett híres ez az épület, hogy a kor technológiájának a hiányosságaiból adódóan Ön sem volt maradéktalanul elégedett az elkészült házzal, mert a tervezőasztalon megálmodott épülethez képest kompromisszumokra kényszerült a kivitelezésnél…

Bán Ferenc: Nem is annyira csak a kiviteli, kivitelezési problémák miatt. Hanem a meghívásos pályázaton budapesti irodák előtt megnyert munkában én a fölső teret egybefüggőnek terveztem, úgy, ahogy lényegében most alakították ki az átépítéssel. Tehát egybefüggő, mobil, eltolható elemekkel gondoltam ezt eredetileg is azért, hogy egybenyithatóvá váljon, hogy nagyon sokféleképpen lehessen használni. Ám menet közben pont akkor volt tervbe véve a színházunk rekonstrukciója, és jött a verdikt, hogy ide a művelődési házba egy klasszikus színházi előadásra alkalmas teret kell kialakítani, amiben majd a társulat játszik az átmeneti évek alatt. Akkor került be utólag a leválasztott színháztér, ami nagy problémát okozott, mert lejtős nézőteret kellett kialakítani. Ez pedig őrült nagy plusz terhet jelentett, amivel nem számoltunk. Zenekari árkot is kellett csinálni, amit mikor elkészült, rögtön be is fedtek, nem használtak. Szóval inkább az ilyen megnyomorítások zavartak, no meg a pénzhiány, ami miatt szűkíteni kellett a ház kontúrját, emiatt lett a tartószerkezet aránytalan, s be kellett építeni az alját, ami eredetileg szabadon volt.

Ezek a koncepcionális változtatások akkor nagyon megzavarták?

Bán Ferenc: Fura volt hogy kintről egy nagyvonalú sátortető, amikor meg a lépcsőn felmegyünk, szűk, kis térbe érkezünk. Hiába volt ott középen az az Áron Marci-féle rozsdamentes acél „zuhatag”, az efféle dekoratív megoldásokkal nem helyettesíthető a térélmény.

Most, amikor lett pénz rá és felkérték az épület teljes rekonstrukciójának megtervezésére, nyilván jó érzésekkel vágott neki, hogy most végre helyrehozható lesz az, ami anno elromlott.

Bán Ferenc: Ez bonyolultabb folyamat volt, mert először, amikor elindult ez a projekt, nem én kaptam a megbízást, hanem egy másik építész. Aztán a dolog zsákutcába jutott. Az kizártnak tűnt, hogy ezt csak úgy, funkcionális változás nélkül felújítják és a sportcsarnok mellett építenek egy színházépületet is. Én már csak életkoromnál fogva sem bíztam benne. Már egyszer kihagytak, miért is kanyarodnának vissza hozzám? Azért önszorgalomból készültem arra, hogy ugyanazt a programot nagyjából meg lehet valósítani ilyen zárt, kötött szerkezetű épületen belül is kellő módosításokkal. Ezt kitaláltam magamnak csupán azért, hogyha úgy adódna, ne érjen váratlanul. Aztán a volt cégem nyerte el a megbízást, s ők vontak be engem is. Akkor álltam elő azzal, hogy nekem van egy elképzelésem. Ez kegyetlen kockázatos dolog volt, mert nem lehetett kiszámítani előre, hogy ebből a pénzből kijön-e, s vajon lehet-e ekkora átalakítást végezni ezen a szerkezeten?

Úgy tűnik, sikerült.

Bán Ferenc: Annak idején Stolcz Béla gyönyörű, nagyvonalú szerkezetet méretezett s abból indultunk ki, hogy az ő munkáját se tegyük tönkre az átalakítással. Azért ott volt a kétely: vajon nem múljuk-e alul a valamikori teljesítményünket, s ennyi évtized után nem tesszük-e tönkre a házat? Most már ez szerintem a város lakosságán, meg a használók véleményén múlik, hogy sikerült-e vagy nem. Mi beszélhetünk tervezőként akármit. Ilyenkor felesleges magyarázkodni, mert ott van, magáért beszél.

Az Agórát már menet közben űrbázisnak nevezték. Egy biztos, kívül s belül a mai kor igényeinek megfelelő ház készült el. Ön szerint melyek a legjelentősebb újdonságok a régihez képest?

Bán Ferenc: A régi vmk-nak már olyan faluvég hangulata volt. Elhanyagol látványt nyújtott: gödör, madárürülék, szemét, egyebek. Valami diszkó, vagy nem tudom mi volt ott az aljában. A valamikori kiállítóterem üvegfalát lefestették, megjelentek a gaffitik, összemázolták az épületszerkezetet, afféle falusi rácsos kiskerítés is volt ott. Előtte a „gyönyörű” trafóház, az utólag betervezett rozsdás teherlift is úgy festett, mintha egy konzolt alátámasztanánk, hogy le ne szakadjon. Nem is ment oda talán a hajléktalanokon kívül senki. Nem volt túl vonzó, miközben eredetileg azt gondoltuk, hogy a ház alatti teret a gyerekek majd benépesítik, és onnan egy lépés, hogy bemenjenek a kultúrházba. No ez nem jött össze. A két óriási lépcső, ami mindig szétfagyott, az én tévedésem volt. Egy idősebbnek probléma volt bejutni a házba. Ezeket most kirobbantottuk és visszatértünk az épület eredeti elképzeléséhez. Mert most, ha alá megyünk, sokféle pozitív látvány fogad… A büfé kiszolgál, telente, nyáron lesznek ücsörgő felületek. Szép zöld a domb. Mi kell az embernek ennél több? Lényeg, hogy végre helyreállt az épület és a környezet kapcsolata.

És odabent a házban?

Bán Ferenc: Amikor felértünk azon a monstrum lépcsőn, egy sötét, nyomasztóan telezsúfolt előcsarnok fogadott. Ha most bemegyünk, egy hatalmas belmagasságú, világos térbe lépünk. Világít este, be lehet látni, és az egész háznak a hídszerkezete végre érvényesül. A közbülső szinten, ahol a kisebb klubhelyiségek, oktatótermek, irodák vannak, nagyot változtatni nem lehet. Azt csak rendbe tettük, most szép világos minden. De a legfölső szint, az szerintem most jó lett… Aki nem tudja, hogy mi a fenének kellett megemelni azt a tetőt, az szembesülhet azzal, hogy az eltolható nézőtér elemeit a színpad végében lehet tárolni és akkor egybe nyílik az egész. A benti helyből sokat elfoglalt négy lépcsőfeljáratot nem csak azért kellett elbontani, hogy használhatóvá váljon a fölső tér, hanem azért is, mert manapság már kötelező a füstmentes lépcsőház. Tehát külön zsilipen keresztül kell tudni menekülni, miközben a füstöt légtechnikával el kell vezetni a menekülő útvonalról. Ugyanakkor a tűzrendészeti szabályok annyira megszigorodtak, hogy még ezen túl is kellettek menekülő lépcsők.

Pontosan ezek a Vay Ádám út felőli külső vaslépcsők azok, amelyek meglehetősen vitatottak a lakosság körében.

Bán Ferenc: Erről azt tudom mondani, hogy amikor tűz van, s kilép az ajtón a menekülő lépcső felé, akkor azonnal szabad levegőn kell lennie, tehát nyitott lépcsők kellenek. És ilyen széles lépcsőkarok. Ezt két tömbben tudtuk megoldani. Kétségtelen, jobb lett volna, hogyha valami sűrűbb háló kerül burkolatként rá, amin azért a szél is átfúj. Vizuálisan jobban összeállt volna két ilyen bástyaszerű épület. Tény, hogy nagyon átláthatóvá vált ezzel a megoldással. A hálóval burkolás 3–4-szeresére drágította volna a bírált lépcsőket. Szóval ez már mind pénz kérdése.

Névjegy:

Bán Ferenc DLA (Tokaj, 1940. szeptember 17.) Kossuth-díjas építész, a kortárs magyar építészet egyik legprogresszívebb alakja. Kelet-Magyarország építészetének emblematikus figurája. Tokaji nyaralóját a kortárs nemzetközi építészet műveként is számon tartják.

Kitüntetései: Pro Urbe-díj (1984), Ybl Miklós-díj (1986), Kossuth-díj (1994), Pro Architectura-díj (1997), A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje – polgári tagozat (2003), Molnár Farkas-díj (2004), Prima Primissima díj (2004)

Főbb alkotásai: 1974–78 MITÁSZ székház, Nyíregyháza. 1979–82 Művelődési Ház, Nyíregyháza. 1980–85 Városháza, Mátészalka. Hősök tere 4. 198–85 Szakszervezeti székház, Nyíregyháza. 1986–88 Kulturális és Művészeti Központ, Mátészalka Kölcsey u. 2. 1987 uszoda, Záhony. 1990 napenergia-ház, Nyíregyháza. 2000 Bán Ferenc lakóháza, Tokaj, Bodrogkeresztúri út 6/a. 2000 Nyíregyháza, Jókai és Nagy Imre tér beépítése, 1. változat (László Zoltánnal). 2001 Nyíregyháza, Jókai és Nagy Imre tér beépítése, 2. változat (László Zoltánnal). 2002 Nyíregyháza, Benkei László társasháza. 2002 Nyíregyháza, Jókai tér beépítése, 3. változat. 2002 Nyíregyháza, Saxum lakópark (Balázs Tiborral). 2003 Nyíregyháza, Jókai és Nagy Imre tér beépítése, 4. változat (Balázs Tiborral). 2004 Kisvárda, Művészetek Háza (elvi engedélyezési terv). 2004 Nyírbátor, Kulturális Központ. 2008 Korzó Bevásárló és Szolgáltató Központ, Nyíregyháza.