„Lényegtelen, hogy engem is Szabónak neveznek”

Nyíregyháza - Nemigen unatkozik a nyári hónapokban Szabó Soma, a Nyíregyházi Cantemus Kórusintézmény karnagya. Július elején a Cantemus Vegyeskarral Dél-Franciaországban járt, azután repülőre szállt és Hongkongba repült, hogy egy kórusverseny zsűritagja legyen, most pedig egy jubileumi koncert szervezésében vesz részt. Interjú Szabó Somával, a Cantemus Kórusintézmény vezető karnagyával.

Az idén nyáron is nagy a sürgés-forgás a Cantemus Kórusintézmény háza táján. A csehországi kórusfesztivál, valamint az évadzáró hangverseny és ünnepélyes harangavató után már javában a fesztiválidőszakban járnak az együttesek. A Cantemus Vegyeskar nemrég érkezett haza Dél-Franciaországból, s a hétvégén már idehaza fogadhatták a Schola Cantorum Ifjúsági Kórust Venezuelából. Az események közepette nem kevés feladat hárul Szabó Soma karnagyra, a kórusintézmény művésztanárára, s ennek apropójából kértük fel egy beszélgetésre.

Újabban a Szabolcsi Szimfonikus Zenekart is dirigálja. Ennyire hasonló egymáshoz a karvezetés és a zenekari vezénylés?

Szabó Soma: A lényeget tekintve a kettő szinte ugyanaz. Az egészet kell hallani, s azon belül azokra a részletekre kell ráirányítani a figyelmet, amitől az egész válik egyre jobbá. Kezdetben persze sok nehézséget okozott, hogy hallottam, ha hamisan szólt a muzsika, csak éppen azt nem tudtam pontosan megmondani, melyik hangszer a „bűnös”.

Tanárként milyen típus? A showman vagy az alapos?

Szabó Soma: A téma érzelmi megközelítése fontosabb számomra, egyébként is azt tudom jól átadni, amire az én lelkem is rámozdul. Szerintem zenetörténetet tanítani hálás dolog, mások talán száraznak gondolják, csak mert keveset tudnak minderről.

Gyermekként nem lázadt a családi ízlés és életszemlélet, vagy éppen a komolyzene ellen?

Szabó Soma: Számomra nem volt kérdés, mi jó, s mi nem. A családunk értékelvű életre rendezkedett be, amiben minden olyan magától értetődőnek tűnt. Nem a tiltás, hanem a példaadás igazgatta az utamat, s nem nagyon volt mit megkérdőjelezni. Az iskolában az énekkarokkal együtt nőttem fel, s természetesnek vettem, hogy a zene az engem körülvevő világ része. Én is hallgattam könnyűzenét, de gyorsan meguntam őket. Sláger volt akkoriban a Pet Shop Boys és a Queen, de annyira soha nem lelkesedtem értük, hogy megkérdőjelezzem miattuk egy komolyzenei mű értékét.

A pályaválasztás is ennyire magától értetődő volt?

Szabó Soma: A szakiskolába hegedűsként mentem tovább, s már-már úgy tűnt, hogy a pályámat is ez fogja meghatározni. De közben megalakítottuk a Banchieri énekegyüttest, s annyira szerettük, hogy beleszerettem az éneklésbe. Ma már azt is pontosan látom, hogy a hegedűsség magányossága hosszú távon nem elégített volna ki, ugyanakkor egy kamarakórusban órákig is képesek vagyunk dolgozni egy művön. A harmóniák világa egyébként is az én igazi világom. A hegedű pedig dallamhangszer, harmóniák megszólaltatására nem igazán alkalmas. Igazából még azt is a Banchierinek köszönhetem, hogy karvezetést tanultam, s nem annak, hogy az édesapám példája lebegett a szemeim előtt.

Az egyik előadáson a saját szerzeményét mutatták be. Hogyan lett komponista?

Szabó Soma: Másodikos voltam, amikor a fővárosban Mahler 8. – Ezrek – szimfóniáját mutatták be, s mi is felléptünk a gyermekkórussal. Szinte mellbe vágott a zeneműből áradó erő. Mindjárt el is kezdtem írni a saját szimfóniámat, harmóniák tucatjaival teleírva a kottafüzetemet. Annak a vágya, hogy ezt a teljesítményt valamiféleképpen utolérjem, vagy legalább megközelítsem, azóta is bennem lobog. Mivel a Banchierinek rengeteg művet át kellett dolgoznom, a szükség is belökött egy kissé ebbe a feladatba. Ugyanakkor feszélyezve érzem magam, amikor a saját kompozíciómat kell előadni, ezért inkább csak magamnak írok. Zavarban vagyok, mert más művét könnyebben el tudom magyarázni az énekkarnak, ellenben arcpirítónak érzem, hogy magamról beszéljek.

Ha a kórussal kommunikál, ahogyan vezényel, vagy megjelenik a koncerteken, abban mennyi van az édesapjából, Szabó Dénes Kossuth-díjas karnagyból?

Szabó Soma: Azt például, hogy egy karmester kezének hogyan kell megállnia adott pillanatban, tőle tanultam. De nem sok egyebet tudnék konkrétan megnevezni. Nehezen választom külön, hogy mit kaptam, és mit tanultam tőle, mert ezt én magamtól nem érzékelem. Már azon is csodálkoztam, amikor az én hangomat a telefonban rendre összekeverték az övével. A hasonlóságok helyett a különbségeket könnyebben meg tudnám nevezni. Ma már gyakrabban elfilozofálgatok azon, hogyan döntenék én a helyében erről vagy arról.

Volt már, hogy ön adott szakmai tanácsot neki?

Szabó Soma: Sokszor megtehetném, de nem szoktunk ilyesmikről beszélni. Hallom a Pro Musica próbáin, hol adódna javítási lehetőség, volnának is elképzeléseim, ugyanakkor azt is hallom, hogy amikor megoldja, remekül működik a dolog. Nem véletlen, hogy legutóbb úgy jöttek vissza Montreux-ből, hogy minden lehetséges elismerést és díjat begyűjtöttek egy nemzetközi versenyen, ráadásul egy gyermekkarral a felnőttek mezőnyében. Akkor miért is kellene beleszólnom? Ő sem szól bele, hogy én mit csinálok, ezért is működik jól a közös munka.

Van-e más kikapcsolódási forma az életében?

Szabó Soma: Van, de még ez is a Cantemusról szól, mivel létrehoztuk a Cantemus futballklubot is, amely volt fiú­énekkarosokból áll, s egészen sikeresen evezünk felfelé a nyíregyházi városi kispályás bajnokságban.

Nem beszéltünk a gyerekekről.

Szabó Soma: Zente és Kende, az ikrek most lettek kétévesek, s életünk csodája és küzdelme egyszerre a nevelésük. A mi ikreink ugyanis nem duplája az egynek, hanem a többszöröse, legalábbis ami a fegyelmezésüket illeti. A végtelen versengésük kordában tartása elképesztő feladatot ró ránk. A nagyobbik fiúnkat pedig két másik énekes társával nemrég kiválasztották arra, hogy a Fischer Iván vezette Budapesti Fesztiválzenekar műsorában, Mozart Varázsfuvolájában a gyermekszólista szerepeket elénekeljék. Budapesten kívül Abu Dhabiban is volt koncert, de az ország első zenekarával operaprodukcióban közreműködni, válogatott nemzetközi énekesgárda között járni-kelni egy kosztümös darabban önmagában is nagy élmény. Nemrég jöttünk vissza a miskolci operafesztiválról, ahol a brnói operatársulattal kellett együttműködni Puccini Turandot című operájában. Ide egy 17 fős gyerekcsapatot kértek tőlünk, s Hunor ebben is részt vett.

Az évnek nincs vége. Bizonyára rengeteg feladat vár még önökre.

Szabó Soma: Nyári szünet az utóbbi 30 évben soha nincs. Ez ugyanis a turnék időszaka. A fiúénekkarral Észtországba, a vegyeskarral Franciaországba kaptunk meghívást, a Pro Musica pedig Hongkongba utazott, ahol nekem zsűriznem is kellett, majd a csapat továbbment Tajvanba és Kínába. Augusztus 20-án egy nagy jubileumi koncerttel ünnepeljük a Cantemus 40. születésnapját, s közben Budapesten a Szent Erzsébet legendája című Liszt-oratórium bemutatója is ki van tűzve. Vagyis úgy futunk bele a szeptemberbe, hogy nem álltunk meg egy pillanatra sem.

„Lényegtelen, hogy engem is Szabónak neveznek”

– Soha nem rágódtam azon, hogy az utat, amin járok, már kitaposták előttem – tudtuk meg a fiatal karnagytól, amikor a származásbeli és a szakmai örökség súlyáról faggattuk.

– Mindig a soron következő feladat megoldásán, s nem a miértjén gondolkodtam. Azzal viszont tisztában vagyok, hogy abból, amit az édesapám létrehozott nem lehet felelőtlenül kilépni, hiszen ez már nemcsak örökség, de tradíció, és államilag is elismert nemzeti kincs. Viszont ha ő egyszer kilép a sorból, nem én leszek az egyetlen, aki felelősséggel tartozik ezért az örökségért. Hiszen segítők nélkül már ma sem lenne Cantemus Kóruscsalád – fogalmazott.

Egy fogaskerék a rendszerben

– Édesapám karizmája a Kodály-módszerrel vegyítve fantasztikus kombináció. Viszont ma már olyan jól működik a rendszer, hogy szinte önjáróvá vált. A szellem tehát már kiszabadult a palackból, most már csak szolgálni kell, a tüzeket meggyújtották, már „csak” ébren kell tartani.

– Ebben a saját személyemet érintő lehetőség huszadrangú kérdés, miközben tény, hogy édesapám nagyszerűen lerakta az alapokat, s szerencsésnek mondhatom magam, hogy ide születtem. Én erre nem lettem volna képes, de most itt van egy jól működő rendszer, amibe bele kell illeszkedni, mint egy oda illő fogaskeréknek.

– Számtalan kitűnő szakember van az országban, s az általam képviselt szakmai színvonalon sokan a helyemre állhatnának. Ebben az értelemben lényegtelen, hogy engem is Szabónak neveznek. Nekem is csak addig van helyem itt, amíg szolgálni tudok, s a munkámmal emelem a szakmai színvonalat. Szerencsére az elmúlt 15 évben sok pozitív visszajelzést kaptam – adott ízelítőt önvizsgálatból Szabó Soma, aki ma már sokkal többet tud arról miben különbözik az édesapjától, mint hogy miben hasonlít.

A csoda pillanatai és a transzcendencia jelenléte

– Koncertezni katartikus élmény, olyan, mint a drog, mindig több és több kell belőle – mondta el Szabó Soma, amikor a jól sikerült előadásokról faggattuk.

Amikor minden összejön…

– Van, hogy ott állok középen, körülöttem az énekkar, sőt néha még a közönség is, s érzem, hogy az erők bennem összpontosulnak. A kisujjam egyetlen mozdulatával elérem a célomat, amit kitűztem. Itt most ez, ott meg mindjárt az fog történni. Mintha minden hideg fejjel kiszámítottan működne, de mégis zakatol a szív, s a közönségre is lassan rátelepszik a hatás. Ezt a csodát – nézőként vagy dalosként – mindenkinek meg kell tapasztalnia egyszer – idézte fel a katartikus pillanatokat.

– Amikor vezénylek, ott én az emberi teljesítményt látom, sokak összeegyeztetett munkájának a végeredményét – feleli, amikor arról faggatjuk, hogy mindennek van-e köze a transzcendenciához. – Ám azt már csak transzcendens okokkal tudom magyarázni, hogyan képes minderre az ember – teszi hozzá mindjárt.

Régóta fájlalták, hogy a fesztiválok és a különböző hangversenyek után nem maradt idő, illetve nem volt hely az élmények feldolgozására. Nemrég – hogy senki ne maradjon magára ilyenkor a nosztalgikus emlékeivel – létrehoztak egy Cantemus-klubot. Összejöveteleik afféle feszültséglevezető partik, ahol jut idő beszélgetésre, emlékidézésre, s a fényképek nézegetésére is.

KM