Kilakoltatottak

Bár sokan küzdenek anyagi gondokkal hazánkban, meglep az országos lap híre, mely szerint minden negyedik családot veszélyeztet a lakásvesztés, s hogy a kilakoltatások fő oka a közüzemi tartozás. Szabad legyen ebben kételkednem, miként arra se tenném le a nagy esküt, hogy Magyarország olyan jól teljesít, mint ahogy naponta olvashatjuk a lapokban, vagy óránként nézhetjük a televízió csatornákon.

Sokaknak van köztartozásuk, mert a rezsicsökkentések ellenére sem olcsó a villany-, a gáz- és a vízfogyasztás, de hogy emiatt a családok negyede retteg a kilakoltatástól, az túlzás. Hasonlóan vastagon fog a ceruza, amikor a gazdaság teljesítményét, a fejlesztéseket vetjük papírra, hiszen az sem titok, hogy a kétségkívül láthatóbb fejlesztésekhez jelentős köze van az uniós pályázatoknak, az onnan érkező milliárdoknak. Valóban szívszaggató látni, amikor utcára tesznek családokat, akik vagy a híd alatt, vagy a park szélén, néhány lócán, esetleg aluljáróban húzzák meg magukat, ha nincs befogadó rokonuk. Mélységesen együtt érzek azokkal, akik menni kényszerülnek a lakásukból, ahol felgyülemlett a temérdek adósság. Ők reményt vesztettek, nincs számukra olcsóbb, közösségi bérlakás, ahol egy ideig meghúzódhatnának. Sajnos, kiveszett szótárunkból a bérlakás szó, ahol kevésbé kényelmes körülmények között, de legalább olcsóbban lehetne élniük a hajlékukból kirakottaknak, mert ma már az albérlet ára is a csillagok között jár.

Hogy miből telhetne erre? Bár repdes a lelkem, amikor értesülök róla, hogy milliárdokkal segíti országunk a határon túli magyar testvéreinket, vagy, hogy mennyien kapnak hazai nyugdíjat, bár egy napot sem dolgoztak adólevonással itthon, mégsem tudom kiűzni agyamból, hogy talán az itthoni mélyszegénységben élőkre is többet gondolhatnánk – nem csak az ingyen ebéd osztásakor!

Angyal Sándor