Helyi közélet

2016.12.08. 19:14

Névtelenek földjén

Milyen különös, hogy a szegény emberek többségének általában nincs neve. Egy utcasarkon kéregetőről, egy szélvédett zugokban meghúzódó nincstelenről senki nem tudja, hogy hívják. Béla vagy Géza? Nem is nagyon érdekel senkit. Matyasovszki József írása.

Milyen különös, hogy a szegény emberek többségének általában nincs neve. Egy utcasarkon kéregetőről, egy szélvédett zugokban meghúzódó nincstelenről senki nem tudja, hogy hívják. Béla vagy Géza? Nem is nagyon érdekel senkit. Matyasovszki József írása.

De sokaknak az arcát ismerjük: újságok lapjairól, szociofotókról, rosszabb esetben a közösségi oldalakon trollkodók durva vicceiből néznek vissza ránk. Mulatságot keltenek, mint Kálmán bácsi, akinek zilált a frizurája, gyűrött az ábrázata, csálé a szemüvege. Olyan ő, amilyenek mi soha nem szeretnénk lenni. Nevetésre ingerlő. Vagy épp szánalmas – az se sokkal jobb az előzőnél. Egy fotóművész ezt úgy nevezte: pellengéren a nyomorúság.

Persze másféle szegénység is létezik. Ott van például a rejtőzködő. Mert amíg akad egy szerény hajlék, néhány elnyűtt rongy, egy rakat tűzifa, addig az ember titkolja szégyenét. Addig még ember, akinek maradt egy csipetnyi önérzete. Mert hát a szegénység egy kicsit mindig gyanús. „A nyomorult talán függő, buta, lusta vagy akaratgyenge” – gyárt magyarázatot a sanda, gyanakvó világ. Pedig a nyomor az embertársak szégyene, s a közösségé, mindannyiunké, mivel máig nem tudtuk elérni, hogy Móricz, Móra és Sánta Ferenc szomorúsága soha ne térhessen vissza. A legszomorúbb az olyan nyomor, ami öröklődik. Utódról utódra száll, lerázhatatlanul. Persze, ismerem a sztorit a legkisebbik fiúról, aki gyárigazgató lett. De láttam már elhagyott férfit, aki ipari konténerházban nevelte a lányát, elfeledett öreget, beteg kisnyugdíjast, munkahelyről kitett idősödőt, s már egyre nehezebb hinnem a mesékben a névtelenek földjén.

Ezek is érdekelhetik