Szemében ott lobog az elszánás tüze

Nyíregyháza - Bónus István szerint nincs lehetetlen, csak tehetetlen ember van.

Tíz esztendeje folyamatosan tanul, hogy bebizonyítsa: vakon is hasznos tagja tud lenni a társadalomnak, s hogy segíteni akar a fogyatékkal élő gyerekeknek.

Az ugyanennyi ideje látássérült Bónus István éppen egy hete vehette át a szociálpedagógusi diplomáját a Nyíregyházi Egyetemen, és e percekben is számolja a napokat, hogy kiderüljön végre: újból felvételt nyert, ezúttal a Debreceni Egyetemre Történelmet és néprajzot tanítana abban az általános iskolában, ahonnan állami gondozottként egykor maga is elindult, nem is sejtve, hányféle kihívás vár még rá.

Éppen egy hete, hogy oklevélátadó ünnepi szenátusi ülésen jártunk a Nyíregyházi Egyetemen. Ilyenkor a külső szemlélőt is óhatatlanul áthatja ugyanaz a jóleső érzés – a „megcsináltuk” öröme –, ami a talárba bujtatott végzősöket. Üdítő látni a büszke mosolyt az arcokon, amikor átveszik tisztes teljesítményük jutalmát, az oklevelet. Ám mindez akkor válik különösen megindítóvá, sőt felemelővé – még nagyobb súlyt adva az egyéni teljesítménynek –, amikor olyan fiatal felnőtt lép fel az emelvényre, aki segítségre szorul.

A kórházban rádöbbentem, hogy nem üldögélhetek tétlenül." Bónus István

Már az indulás is nehéz volt

A szentesi születésű Bónus István több mint 10 éve nem lát, mégis töretlen elszánással, és az akadályokat tudomásul nem véve ment végig azon az úton, amelyet részben a sors, nagyobb részben viszont saját maga jelölt ki önmagának. Számtalanszor megtörténhetett volna, hogy feladja, és visszafordul, de mindenhonnan csak egyre inkább megerősödve lépett tovább. Pedig már az indulása se volt könnyű az egykori állami gondozott gyereknek, aki a dr. Kettesy Aladár Általános Iskolából egy kézműves szakiskolába továbblépve kosárfonást, virágkötészetet és korongozást tanult. Mivel önmagán kívül más támaszra nemigen számíthatott, dolgoznia kellett, mégsem ez volt a legrosszabb, ami történhetett vele.

Várjam a sült galambot?

Olyan szerencsétlen balesetet szenvedett az otthonában 2007 októberében, ami a további életét végérvényesen új pályára terelte, hogy egészen máig, a szociálpedagógusi diploma megszerzéséig röpítse, illetve még attól is tovább. De haladjunk sorjában!

– A kórházban, a balesetet követő lábadozás alatt bőven volt időm eltöprengeni az életem alakulásán, és akkor született meg bennem az elhatározás: nem üldögélhetek majd tétlenül, várva a sült galambot, valamerre lépnem kell tovább. Visszaültem hát 2008 szeptemberében a Medgyessy Ferenc Gimnázium iskolapadjába, hogy esti tagozaton leérettségizzek, ami az iskola-összevonások után a Kölcsey Ferenc Gimnázium debreceni tagintézményében sikeresen meg is történt – pillantottunk vissza azokra az időkre.

István nem állt meg itt, 2012-ben felvételizett a Nyíregyházi Főiskola földrajz szakára. Ez volt az első és remélhetőleg az utolsó eset, hogy hátra kellett lépnie egyet. A tanárai már az első év után behívatták az Esélyegyenlőségi Irodára, és sajnálattal közölték vele, hogy áthidalhatatlan akadályok miatt nem tudják kivitelezni az álmait.

Felcsillant a remény

– Az elkeseredésemet látva dr. Pornói Imre, a Szociálpedagógiai Intézeti Tanszék akkori vezetője sietett a segítségemre, azzal biztatva, hogy jövőre új, nekem való szak indul, és bennmaradhatok a felsőoktatásban. Így találtam magam 2015 őszén a felsőfokú szakképzésben, ahonnan két év után szociális munkásként, illetve ifjúságvédő oklevéllel a kezemben kerülhettem ki. A hátrahagyott évek alatt sok segítőkész embert, oktatót ismerhettem meg – mindannyiuknak rengeteget köszönhetek, amiért kitartottak –, így arra gondoltam, lehetőség szerint szívesen maradnék még az intézményben, amely akkorra már egyetemi rangot kapott. Jól tudtam, vissza szeretnék menni az egykori általános iskolámba, Debrecenbe, hogy segíteni tudjak a fogyatékkal élő, gyengén látó gyerekeknek. Boldog voltam, amikor sikerült a felvételi.

Nem jó a hétvégi apukának

– A legtöbbet mégis a családomnak, azon belül is a feleségem szüleinek köszönhetem. Az anyagi segítségük nélkül csak integethettem volna az egyetemnek. És köszönöm a 15 éves nagylányomnak a türelemét. Soha nem vetette a szememre, hogy csak hétvégi apukája vagyok – jegyezte meg az egyébként mindig humoros, életvidám, 38 esztendős édesapa lecsendesedve. Aztán csak kibökte, hogy már a következő hatéves terv is megszületett a fejében. Tavasszal jelentkezett a Debreceni Egyetemre, július 25-én este 20 óra tájban ki is derül majd, hogy nekivághat-e a történelemtanár és állampolgári ismeretek tanára, hon- és népismeret szakos tanári diploma megszerzésének. Persze ki, ha ő nem, akinek az egyetem egyik tanszékvezetője is csak annyit mondott: „Látom, hogy a szemében ott lobog a tűz.”

- Matyasovszki József -

Ma már a technika is segít

Szerencsére ma már a technika is sokat tud segíteni a vak-, illetve gyengénlátó tanulóknak. A tankönyveket beszkennelés után előbb pdf, majd Word-formátumba kell átalakítani, amit a JAWS for Windows program már képes hangosan felolvasni a használójának. Mindemellett természetesen rengeteget segítettek Bónus Istvánnak a látók is a felkészülésben. Hálával az arcán sorolta a neveket: Kriszti, Rita, Zsóka, korábban Terike, vagyis az Esélyegyenlőségi Iroda valamennyi munkatársa, és a könyvtárosok egy emberként álltak mellette, ha szükség volt rá. Átnézték a beadandót, vagy éppen megformázták, ha arra volt szükség. Hangos jegyzeteket tudott készíteni magának, és az órákon a diktafon használatát is megengedték neki.