Élete csupa zene, sokhúros hangszer

Nem esik messze az alma a fájától, tartja az ismert közmondás, és ha már bemutattuk a „fát”, illik az „almáról”, azaz Szakács Jenőről is mondanunk valamit. A megyeszerte ismert hangszerjavító és zongorahangoló megbecsült édesapjáról, Szakács Balázs tánc- és illemtanárról a napokban írtunk.

Amilyen közkedvelt volt a papa egykoron, legalább annyira szeretik és tisztelik a fiát. Vidám – viccre, tréfára mindig kész – személyiségének köszönhetően sokaknak már neve hallatán is mosolyra húzódik a szája.

A fiatal szaxofonos

Portréját nem először rajzoljuk meg, és remélhetően most sem feleslegesen. Az alvégesi fiú az általános iskola elvégzése után a debreceni zeneművészeti szakközépiskolában tanult, a cívisvárosban tett érettségit klarinét tanszakon. Nem is indulhatott a pályája másképpen, hiszen már apja tánc­iskolás báljain a zenészeket csodálta, nem a táncolókat. – Azért nem vagyok bátortalan, ha táncra kell kérnem valamelyik hölgyismerősömet – szúrta közbe nevetve.

– De térjünk vissza a zenéhez! Az első hangszeremet, egy B tenorszaxofont hetedikes koromban kaptam. Éppen a Táncdalfesztiválok futottak a tévében, tele népszerű slágerekkel – Ádám, hol vagy?, Csak egy tánc volt –, amiket nekem minden rokonnak, vendégnek el kellett játszanom. Mondanom se kell, mennyire nem szerettem. Érdekes viszont, hogy később, amikor tömegek előtt játszhattam, az valamiféle büszkeséggel töltött el – engedett belátni saját élettörténetébe.

Mivel nem dúskáltak a pénzben, az ígéretes tehetségnek szakma, majd munka után kellett néznie. Autószerelő ipari tanuló lett a Volánnál, ami arra mindenképpen jó volt, hogy anyagismeretet tanuljon, ám választott útjáról nem tudta letéríteni: röviddel ezután hangszeres zenész lett.

– Beugró muzsikusként kezdetben népzenészek között pallérozódtam. Ebben a műfajban hol ilyen, hol olyan hangszert nyomtak a kezembe, játszanom kellett bőrdudán, tekerőlanton, bőgőztem és brácsáztam, pedig fúvósként ilyesmiket soha nem tanultam. Belülről hallottam a hangokat, és mentem utána a húrokon. Ami nem jelenti, hogy mondjuk egy méhkeréki román tánc később ne követelt volna meg virtuozitást. Egyedül a hegedű és a gitár nem állt soha kezemre.

– Katonaként helyőrségi fúvószenekarban 42 magyar indulót fújtam klarinéton és szaxofonon kotta nélkül, vasutas-fúvós­zenekarban is zenéltem, ismertem a fúvós-zeneirodalom gyöngyszemeit – sorolta.

Nem sokkal később a Volán Táncegyüttes – ma Szabolcs néven ismerjük – zenekarvezetője lett, és sokat köszönhet barátjának, Kazár Pálnak, aki bevitte a színházi zenekarba, akivel együtt tanítottak, illetve jártak lakodalmazni.

A zenepedagógus

– Az ibrányi zeneiskolában dolgoztunk képesítés nélkül, Pali lett egy személyben a „zongora tanszék”, én pedig a fúvós. Nagyon rossz hangszereken kellett játszanunk. Emlékszem, a szárnyaim alá vettem ott egy kis úttörőzenekart. Én hangszereltem a számaikat, később fúvósátiratokat írtam, indulókat egyszerűsítettem le a gyerekeknek. Olykor a hangszereket is kénytelen voltam megjavítani, így egyre többen hozzám fordultak – hallhattuk.

De nem csupán ez vetítette előre későbbi pályaválasztását, hiszen már a zeneművészeti szakközépiskolában is szinte naponta belátogatott az ottani hangszerjavító műhelybe. Szakács Jenő előtt tehát kinyílt a világ. Levelezőn magyar–ének szakos diplomát szerzett a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán, külföldre is kijutott a táncegyüttessel.

– Miután zongorákat kezdtem hangolni, javítani, Franciaországból hangológépet hoztam, máshonnan pedig olyan hangszerjavító szerszámokat, amilyeneket nem lehetett kapni itthon. Látva, hogy a magyar együttesek mindig fergeteges sikert aratnak külföldön, nagyon büszke voltam a magyarságomra. Sokak álma volt Nyugatra menni. Akkor még példakép volt a szabad, demokratikus Európa, most sajnos már nem az – jegyezte meg sokatmondó keserűséggel.

– Utoljára a White Chocolate nevű big band zenekarban muzsikáltam, olyan csodálatos zenészek mellett, mint Kazár Pál és Csernák Tibor billentyűsök, Rosta Sándor trombitás, Duliczki Tamás basszusgitáros vagy Bökönyi Péter szólógitáros. Mindegyiküket nagyra becsültem és becsülöm – tette hozzá.

Zongorák gyógyítója

Idővel ezek a boldog pillanatok is elfogytak, megmaradt viszont a hangszer szeretete, a szakértelme pedig 40 éven át nőttön nőtt.

– A zongorahangolás, -javítás mindig hiányszakmának számított, ezért is vágtam bele olyan bátran. A szakmát háromféleképpen lehet megtanulni: mestertől, szakirodalomból és a saját tapasztalatainkból. Nálam mindhárom adva volt. És még valami: az apránként megteremtett milliós anyagi háttér. Nem azért, mert annyit kerestem, de amit megkerestem, régi, bontásra ítélt és új hangszerekbe fektettem. Enélkül nem tudnék 100-120 éves zongorákat is javítani, amelyek még képesek örömöt okozni – magyarázta Szakács Jenő.

Ma már horpadást kihúz egy fúvós hangszeren, mindene megvan, ami kell: esztergapad, húrfonó készülék, a legmodernebb szerszámok. Mint mondja, munkája során nagyon sok emberséggel találkozott, így meg tudott maradni derűlátó filantrópnak, értékes könyvei pedig bölcsebbé tették. A Bibliát is naponta forgatja, és megfogadta egy spirituális tanító intelmét: ismerd meg önmagad, mert akkor megismered Istent.