20 éve történt a borzalom – „Mindenki azt hitte akkor, egypár napról lesz szó...”

Éppen húsz éve, 2001. március 6-án délután fél kettőkor Tarpánál két helyen is átszakadt a gát, 140 millió köbméter víz zúdult a Tisza és a 41-es főút közé szorult beregi településekre. A hatalmas víztömeg óriási pusztítást végzett: az árvíz sújtotta településeken 215 lakóház dőlt össze, 693 megroggyant, 1175 pedig veszélyeztetetté vált. Összesen 2082 lakóépület károsodott olyan mértékben, hogy már nem lehetett helyreállítani. Az árvíz okozta károkat akkor 15 milliárd forintra becsülték, a helyreállítás 33 milliárd forintba került. A vízügyi szakemberek, a katonák, a megye vezetői, a polgármesterek és az önkéntesek heroikus küzdelmet folytattak az árral, amit aki átélt, soha nem felejt el. Összeállításunkkal a megfeszített munkájuk előtt is tisztelgünk.

Délután szakadt át a gát, este már el kellett rendelni a kitelepítést Tákoson

„Mindig Tarpánál volt a baj” – kezdi visszaemlékezését a 2001-es tiszai árvízről Kiss Mihály, Tákos akkori polgármestere.

Nem erre tervezték

– Tivadarnál a kanyarban beszűkül a meder, ami még nem is lett volna baj, de azokban az években folyamatosan dőltek meg a vízállási rekordok – sorolja Kiss Mihály. – Hét méterrel indult, majd 2001-ben már meghaladta a Tisza vízmagassága a tíz métert. Emlékszem, akkor Tivadarnál a hidat nyaldosta a folyó. Tizen­nyolc, sóderrel dugig rakott Kamazt raktak rá, de az építmény még így is folyamatosan ingott. A gátat sem ilyen extrém terhelésre tervezték. Nagyon reménykedtünk, sikerül elkerülni a bajt, de egyáltalán nem lepődtünk meg, amikor meghallottuk, Tarpa és Tivadar között átszakadt a gát. Azt azonban még akkor sem gondoltuk volna, hogy ekkora veszedelem közeleg.

– Még ki is mentünk a területre – mondja Molnár Attila, Tákos jelenlegi alpolgármestere. – Mondtuk egymásnak, ez biztos nem fog elérni minket, aztán este már kaptam a telefont, hogy a faluban megjelent az áradat. A polgármesterünk elrendelte az azonnali kitelepítést. Amit tudtunk, felpakoltuk asztalokra, ágyakra, szekrényekre. A kádat is telepakoltuk, mondván, abba úgyse folyik be a víz. Azzal azonban nem számoltunk, hogy az áradó folyó a szennyvizet visszanyomja, így amit a kádba tettünk, az tönkre is ment.

– Még most is meg vagyok arról győződve, hogy ha hamarabb rendelik el Tákosnál két helyen is a 41-es út átvágását, könnyebben vészeltük volna át ezeket a napokat. Az sem segített sokat, hogy amikor az átvágás után a nagy pallókat helyükre kellett volna emelni, nem volt olyan daru, ami ezeket az elemeket elbírta volna, így meg kellett várnunk, amíg Székesfehérvárról egy megfelelő szerkezet ideér, ami további sokórányi késlekedést jelentett.

Gemzsei emigráció

A tákosiaknak Gemzsét jelölték ki ideiglenes lakhelyül.

– Sokan nem éltek ezzel a lehetőséggel – eleveníti fel az akkori napokat Kiss Mihály. – Aki tudott, az a rokonoknál, ismerősöknél keresett menedéket, de néhányan úgy döntöttek, az ő házukat nem fenyegeti akkora veszély, így maradtak. Mindenki azt hitte akkor, egypár napról lesz szó, de voltak olyanok, akik még nyáron is a gemzsei iskolában laktak. A hazatérők közül is sokan töltötték a legmelegebb évszakot katonai sátrakban. Próbáltuk sürgetni az időt, de nem lehetett. A hatóságok sorban adták ki a bontási engedélyeket, de az újjáépítendő házak tervei hiába voltak meg, az építők addig nem láttak neki a munkának, amíg az alapokat is el nem bontottuk. Ez a vályogházak esetében nem okozott gondot, de amíg a kőházak betonalapjait az utolsó kavicsig el nem távolítottuk, az sokszor keserves volt.

A húsz évvel ezelőtti tragédia idején az első napoktól vigyáztak arra, hogy a hátrahagyott értékek meg is maradjanak.

– Négy határőr költözött be a polgármesteri hivatalba, akik folyamatosan járőröztek a faluban – tudjuk meg a település akkori polgármesterétől. – Az itthon maradottak is figyelték a többi portát, nem is tűnt el semmi. Amikor már lehetett, folyamatosan érkeztek a visszaköltözők, akik közül sokan nem tudták előre, mire is érnek haza, várja-e még őket a házuk, és ha igen, milyen állapotban. Volt, aki kitakarította a házát, és ha nem nyilvánították az épületet életveszélyessé, addig bent is lakott, amíg el nem ért hozzá is az újjáépítés vagy a felújítás.

Kétlakiak

– A nagyszüleimtől tudom, hogy korábban is sújtották árvizek Tákost – mondja Toldi Béla, aki 18 éves volt a két évtizeddel ezelőtti árvíz idején.

– A házuk az 1800-as években épült vályogból. Két árvizet is kibírt, ezt a harmadikat azonban már nem, de ezt akkor, amikor hirtelen mennünk kellett, még nem tudtuk. Az egykori tsz-tanya magasabban volt a portánknál, a jószágainkat oda hajtottuk fel, onnan szállítottuk tovább kamionnal Nagydobosra, ahol a nagyapám egyik juhász barátja lakott. Mi Gemzsén kaptunk szállást, onnan jártunk át naponta az állatokat etetni. Még takarmányt sem tudtunk vinni magunkkal, adományokból etettük a jószágokat. Hosszú napokig azt sem tudtuk, mi történt a házunkkal. Amikor már elment az áradat, minden szabad embert berendeltek közmunkára a romokat eltakarítani, segíteni az újjáépítésben. Nehéz volt a munka, mert nagyon vizes volt a talaj. Ahogy szokták mondani, nyáron egy köböl víz egy marék sár, ősszel egy marék víz egy köböl sár. Itt az agyagos záróréteg miatt nagyon tartja a nedvességet a talaj, így a nehéz gépek gyakran megsüllyedtek. Azon a nyáron vonultam be katonának, de amikor eltávozáson voltam, a barátaimmal mindig járőröztünk a faluban, ahol tudtunk, segítettünk. Embert próbáló időket éltünk akkoriban, most már gyakran mosolyogva emlegetjük egymásnak a kellemesebb történeteket. Szükség is van arra, hogy azokról a napokról, hetekről időnként beszélgessünk, mert folyamatosan kopnak az emlékek.

JG

A borzalom után újjáépítés

Aludni nem lehetett, hiszen nagy felelősség volt a védelmi bizottság elnökén.

A húsz évvel ezelőtti gátszakadáskor dr. Helmeczy László volt a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat elnöke, egyben a védelmi, újjáépítési és helyreállítási bizottság vezetője is. Kérésünkre visszaemlékezett azokra a veszélyekkel teli napokra.

– Napi kapcsolatban voltam az akkori ukrán vezetőkkel, akik jelezték, hogy minden idők legnagyobb áradása van náluk – idézte fel a múltat dr. Helmeczy László.

– Március 5-én este már kritikus volt hazánkban is a helyzet, a legnagyobb fokozatú készültséget rendeltük el. A gáton adott tévériportban arra kértem a kormányt, rendeljen el rendkívüli veszélyhelyzetet, mert akkor a kormány állja a vis maior keretből a védekezés költségeit, s nem a megye. Másnap megérkezett megyénkbe Orbán Viktor miniszterelnök katonai repülőgépen néhány miniszterrel Nyíregyházára.

A robbantást végül elvetették

– Jött a hívás, hogy a Batár átlépte a gátat, ezért oda repültünk először. A miniszterelnök, látva a víz alatti falvakat, azt mondta, a délutáni kormányülésen elrendelik a rendkívüli veszélyhelyzetet, mi csak arra vigyázzunk, emberéletben ne legyen kár. A miniszterelnök visszarepült Budapestre, én maradtam a térségben. Tarpa közelében a gát délután fél kettő körül szakadt át. A szakemberek próbálták többtonnás zsákokkal elállni a víz útját a szakadás helyén, de nem sikerült, el kellett rendelni a kitelepítést a környező településeken. Életem legnehezebb két-három napja következett. Aludni nem lehetett, hiszen nagy felelősség volt rajtam. Szerencsére kiváló kollégáim voltak a védelmi bizottságban, a teljesség igénye nélkül hadd említsem meg Istenes Sándor, Domokos János, Fazekas László, Bodnár Gáspár nevét.

– Újabb nehézséget jelentett, hogy a 41-es főút akadályt jelentett a medréből kiszabadult rengeteg víznek. A robbantást végül elvetettük, két helyen átvágtuk az utat. Bár így a rengeteg víz elöntött határon túli településeket is, utólag mindenki belátta, hogy az volt a lehető legjobb megoldás.

Makovecz Imre segített

A helyreállításban, az újjáépítésben is jelentős szerepet játszott dr. Helmeczy László.

– Elmúlt a borzalom ideje, következett az újjáépítés időszaka. Volt egy aggodalmam, hogy a kormány olyan típuslakásokat akar majd építeni, amik nem illenek bele a beregi tájba, a beregi népi építészetbe. Felhívtam Makovecz Imre építészt, s ő megígérte nekem, hogy megtervez ingyen több méretben is népi stílusú, tájba illő házakat. Ezt hivatalosan be is jelentettem, így a kormány lemondott a típusházakról.

Újra kellett tanulni a falut

Tákoson alig maradt olyan porta, amit ne érintett volna az árvíz.

A húsz évvel ezelőtti árvizet követően Tákoson a 158 ház közül 127-et építettek újjá vagy újítottak fel. – Nyolc típusterv közül lehetett választani – mondja Filep Sándor, a település polgármestere. – Statikusok vizsgáltak át minden olyan házat, ahová „beköszöntött” a Tisza. A víz hatalmas pusztítást végzett, hiszen 109 házat kellett teljesen újjáépíteni. Amikor elkészültek az új porták, újra kellett tanulnunk a falut, hiszen korábban csak egy pillantást vetettünk a házra, tudtuk, ki lakik benne, de akkor egy teljesen átalakult települést kaptunk. Nem volt könnyű megszokni.

A tetőt nem érte kár...

A polgármester azt is elárulta, nem volt minden esetben könnyű egyeztetni a biztosítótársaságokkal.

– Nem minden károsult kapott pénzt, hiszen akkoriban sem volt biztosítás némelyik portán, de ahol volt, ott sem volt mindig könnyű az egyezség. Az én házam esetében ez úgy történt, hogy eljött hozzám a kárbecslő, nézelődött egy darabig, majd azt mondta, a tetőt nem érte kár, arra nem fizetnek. Mondtam neki, ember, a tető nem része az ingatlannak? Ezen vitatkoztunk egy darabig, majd elzavartam az udvaromról. Ma már csak nevetek ezen a történeten, de akkoriban nem túl sok tákosinak volt kedve viccelődni. Az Isten azonban velünk volt, mert emberéletben nem esett kár. Nagyon kemény heteket-hónapokat éltünk át két évtizede, de ma már öröm végigsétálni a falun és gyönyörködni a pompás tákosi portákban.

JG

Az élni és tenni akarás köszön vissza a kötetből

Élet özönvíz után – ezt a címet adtam annak a könyvnek, melyet ketten jegyzünk Balázs Attila fotóriporterrel. Rabóczki László, az Épker Kft., a Tákost újjáépítő cég akkori vezetője a munka végeztével megkérdezte, nincs-e kedvem könyvet írni az árvízről, de főképp az újjáépítésről. Mert ha igen, ő szívesen vállalja a kiadással kapcsolatos teendőket, költségeket. A kiadás a felesége, Rabóczki Lászlóné munkája volt, a szerkesztés kedves kollégám, Dankó Mihály, a tördelés pedig ifjabb Dankó Misi keze munkája. A képanyag is kínálta magát, hiszen minden jelentős eseménynél ott volt fotóriporterünk. Nem sokat töprengtem hát.

Egyenként felkereste őket

Hogy teljes legyen a kép, szükség volt még egy igen fárasztó, de élményekben gazdag körre. Egyenként felkerestem azokat a tákosiakat, akik vállalták a nyilvánosság előtt, hogy elmondják, miként élték meg a tragédiát, majd az újjászületés gyötrelmeit és örömeit. Sok rendkívül hányatott sors bontakozott ki, de ami minden interjúban visszaköszönt: az élni és tenni akarás. Az anyaggyűjtés részben már 2002-ben történt, s még abban az évben meg is jelent a könyv. Bemutatója egybeesett az építők napjának megünneplésével Tákoson. Az is egy életre szóló élmény volt…

A gazdagon illusztrált könyvet ma is jó kézbe venni. Néhány író-olvasó találkozóra én is meghívást kaptam, melyek mindegyike megható volt, nem mentes az érzelmektől.

- Györke László -

A világhírű templomot nem érte el

Tákoson a főútnál tízcentis volt a víz, lejjebb a három métert is meghaladta.

„Ez egy katlan, itt rögtön megáll a víz ” – mondja Kiss Mihály, aki a 2001-es árvíz idején volt a település polgármestere.

Nem engedték vissza a lakókat

– A 41-es főút mentén olyan tízcentis volt a vízszint – emlékszik vissza. – Ezt onnan tudom ilyen pontosan, mert az én házam az út mellett áll. A padlószintem 15 centiméterre van a talajtól, és azt még nem érte el a Tisza. De lejjebb, a csatorna mentén volt olyan rész, ahol 3,6 méteres magasságot mértünk. Ott az átjárónál van egy korlát, afölött át tudtunk menni motorcsónakkal. A református templomunk, a mezítlábas Notre-Dame megmenekült a pusztítástól, mert ott a dombon az épület mellett folyt el az áradat. Voltak olyan épületek, amelyeknek a falait hetekig érte a víz. Miután rengeteg portán Tákoson vályogház volt, nem kell mondani, mennyit ártott, ha ilyen hosszú ideig kellett ázniuk. Olyan ház nem akadt, ami összedőlt volna, olyan azonban nem is egy, ahová a statikai vizsgálat után már nem engedték vissza a tulajdonosokat.

Aranyvíz

– Aranyvíz volt ez a falunak, de csak utólag mondom így – veszi át a szót Molnár Attila. – Egy falu sem szépült meg ennyire, amelyik akkor érintett volt az árvízben, és nyugodtan leírhatja, ezt az akkori Fidesz-kormánynak köszönhetjük. De akkor, amikor bejött a faluba a Tisza, nem tudtuk, mit fog hagyni maga után. Az első napokban rengeteg telefont kaptam ismerősöktől, barátoktól, akik aggódva kérdezgették, mi a helyzet nálunk. Nem nagyon tudtam nekik mit mondani, mert a sírás kerülgetett. Nagyon kétségbe voltunk esve. A nagy szerencsénk az volt, hogy amikor lassan elment a víz, egy olyan száraz nyár következett, ami megkönnyítette a romok eltakarítását és az építkezést.

– Májusban adtuk át az első újjáépült házat – folytatja Kiss Mihály. Télre már mindenki visszaköltözhetett. Az árvíz előtt 580-an éltünk Tákoson, ez pár hónap alatt lecsökkent 380-ra, csak ennyien maradtunk. Az idősek közül sokan a gyerekeikhez mentek, a fiatalok közül sokan voltak olyanok, akik beköltöztek Vásárosnaményba. Jelenleg 350 körül van a falu lélekszáma, pedig az 1800-as években ez a szám megközelítette az ezret.

A húsz évvel ezelőtti nyáron mindenki a falu újjáépítésével foglalkozott, a mezőgazdasági munkákra nem is nagyon jutott idő.

– Arra az évre el lehetett felejteni a mezőgazdasági termelést – mondja Kiss Mihály.

– Sokáig víz alatt álltak a földek, utána meg hordalék borította a termőtalajt. Amiatt ment el nehezen a Tisza, mert itt a mi vidékünkön a talajszint alatt nyolcvan centire van egy agyagréteg, ami nagyon tartja a nedvességet. Ez néha áldás, mert amíg egy szárazabb nyáron máshol kiég a kukorica, addig nálunk gyönyörűen növekszik a tengeri, mert mindig van egy kis talajvíz. Húsz éve azonban ugyanez inkább átok volt. A legelőkön a víz elhúzódása után a visszamaradt iszap okozott gondot, sokáig nem lehetett ráengedni az állatokat.

JG

Minek megy arra, nincs már ott semmi!

A bajban is vendégszerető lakosság mindenkit szívélyesen fogadott az árvíz után, a helyreállítás alatt.

Mintha tegnap történt volna, úgy emlékszik vissza a húsz évvel ezelőtti nagy beregi árvíz minden pillanatára Balázs Attila, Escher Károly-díjas fotóriporter, aki akkoriban a Kelet-Magyarország munkatársa volt. – Ott álltam Tarpán a Petőfi utcában, és indultam volna a víz irányába, de aki jött velem szemben, azt kiabálta: ”Ember! Minek megy arra, nincs már ott semmi.” Úgy kellett elmagyaráznom mindenkinek, hogy fontos céllal jöttem. Aztán gyorsan ráébredtem, hogy nem fogok tudni közlekedni, bármennyire felkészültem, egy idő után a gumicsizma és kezeslábas is kevés lesz. Felkapaszkodtam tehát egy PTSZ-2-es úszó-szállító járműre. Nagyon drámai képek készültek akkor.

Drámai pillanatok tanúja volt

– A másik emlékem Tákoshoz kapcsolódik. Éppen megálltunk a Kossuth Lajos utcán, a tévés kollégák letették a kameráikat, egyikük riportot készített egy idős úrral, én pedig fotóztam. A következő pillanatban a hátuk mögött összeroskadt az egyik épület. Drámai pillanatok voltak, de örömteli feladat is kapcsolódik azokhoz a napokhoz. Készült egy dokumentumkötet a katasztrófáról és az ezt követő helyreállításokról, amiben nagy szerencsémre Györke László újságíró kollégám mellett részt vehettem. Első körben megörökítettük, hogyan fogadják az ott élők az őket ért veszteséget, aztán Orbán Viktor miniszterelnök két napra az áradás után Csarodán bejelentette a kormány támogatását, és a helyreállítást. Emlékszem, egy kerítésre kapaszkodott, hogy messzebb eljusson a hangja, és amit ott megígért, maradéktalanul meg is tartotta.

– Ezek után hetente kétszer is visszajártam a Tákosra, Csarodára, és a lehető legtöbb fázisában megörökítettem a rohamtempóban zajló munkafolyamatokat. Letettem az autómat és gyalog jártam az utcákat, 134 új ház épült fel, én pedig minden portán fotóztam a bontást, a törmelék elhordását, az alapozást, hogyan húzták fel a falakat, rakták a födémet és az a nyílászárókat, vagyis ahogy a házak felépültek. Bő három hónapig tartott ez a munka, ezalatt minden családot név szerint megismertem, és ők is engem. Még a bajban is olyan szeretettel fogadtak, ami példátlan. Nem volt alkalom, hogy valamivel meg ne kínáltak volna, pedig sokan katonai sátorban rendezkedtek be. A képek megőrizték az első napon a könnyes tekinteteket, a mentés döbbenetes pillanatait, később pedig a bizakodó arcokat – idézte fel emlékeit Balázs Attila.

MJ

Olvasónk verse

Bereczki Gabriella: Húsz év

Van nekünk egy szép folyónk,

Melyet Tiszának hívnak,

Néha ő a főnök – parancsolónk,

Mellyel harcokat vívnak.

Húsz évvel ezelőtt is így történt,

Egy szörnyű, keddi napon,

Nem ismerve semmilyen törvényt,

Vágtatott végig rónákon, utakon.

Március elején döntött úgy az áradat,

Hogy nem a megszokott mederben halad,

Új utat találva – a gát átszakadt,

És foglalt el magának új birodalmakat.

Tivadar és Tarpa közt jutott át a töltésen,

Őrült rohanásba kezdve a környéken,

Elvágva az utakat a környező településeken,

És elpusztítva mindent a vidéken.

Elárasztotta a beregi falvakat,

Elűzve házukból embereket és állatokat,

Átélve a sok-sok borzalmat,

És a hónapokig tartó munkálatokat.

Ránk szabadítva irtózatos átkát,

Elpusztította több ezer ember házát,

Ezzel összetörve sok ezrek álmát,

És növelte az újjáépítések számát.

Én akkor még csak tizenöt voltam,

De előtte soha sem gondoltam,

Hogy egyszer a csomagom fogjam,

És a szeretett otthonom elhagyjam.

Rokonok, barátok vagy kedves ismeretlenek,

Fogadták be a fedél nélküli embereket,

Akinek szerencséje volt hamar visszatérhetett,

És lassan megkezdődtek az újjáépítések.

Voltak, akik teljesen új házat kaptak,

De a felújításokkal is jól haladtak,

Ám addig sokan sátrakban laktak,

És alig várták, hogy újra otthonukban alhassanak.

Ennyi év távlatából is szörnyű visszagondolni,

Hogy tud egy szép folyó így megbolondulni,

És mindent a földdel egyenlővé tenni,

Aztán, mint, aki jól végezte dolgát, visszavonulni.

Ma már szerencsére ilyen nem történhet,

Mert biztosan állnak az árvízi töltések,

Így már nem lesz ily szomorú a történet,

Ha a folyó újra nekivetné lábát a töltésnek.

Drága Tisza, maradjunk további jó viszonyban,

Hogy hűsíthessük testünk nyáron habjaidban,

Gyönyörködhessünk arany homokpadjaidban,

És élvezhessük csodás színeidet minden évszakban.

Bereczki Gabriella – Gergelyiugornya

https://szon.hu/kozelet/helyi-kozelet/20-eve-kezdodott-a-beregi-arvizkatasztrofa-4870189/

https://szon.hu/szon-jegyzet/az-a-hideg-tavasz-4883257/