Tyukodiak vagyunk/voltunk az életben

„Húsz év múlva az ifjú vándor megpihen…” akár lehetne ez is találkozásunk mottója, de mi az éveket megdupláztuk, s 40 év múlva újra összejöttünk! Köszönet Birinyi Józsinak, aki mindezt kezdeményezte és koordinálta!

A tyukodi általános iskolában kezdtük meg diákéveinket, s 1982-ben itt akasztottuk vállunkra a ballagó vándortarisznyát, s tanultunk tovább Csengerben, Nyíregyházán, Debrecenben, Fehérgyarmaton, Budapesten. Mind a huszonhárom végzős büszkén elmondhatja, hogy megállta a helyét! Van köztünk szakmáját szerető mester- ember, gazdálkodó, építési vállalkozó, csillagász-fizikus, közgazdász, mérnök, középiskolai tanár, kereskedő, grafikus…

Emberek maradtunk

Vannak, akiknek sorsfordulókat hozott az élet, másoknak könnyebben gördültek tovább az évek, de igyekeztünk mindig embernek maradni!

Mire emlékszünk szívesen? Felsorolni is nehéz! Pezsgő-nyüzsgő diákéveink voltak. Már első osztályban kísérleti matematikával indultunk, így néha többen látogattak az óráinkra a megye pedagógusai közül, mint ahányan mi voltunk! Szerettünk a színes rudakkal számolni, a „kis matematikusok baráti körébe” járni, olvasni, énekelni, tornázni. A „kisiskolában” szünetben önfeledten szaladgáltunk a homokos udvaron, körjátékokat játszottunk, bújócskáztunk, labdáztunk. Zsivajunkat néha csak a templomharang öblös hangja nyomta el.

Később, mint belsősök, a falu főutcájára néző, első emeleti osztályteremből tekintettünk ki a nagyvilágra. Osztályfőnökünk Anci néni (Nagy Miklósné) lett, akitől nem is kívánhattunk volna jobbat! Szigorral, de végtelen szeretettel fordult felénk. Felismerte mindenkiben a szunnyadó tehetséget, s próbálta igazgatni útjainkat. Anyánk helyett anyánk volt!

Piroska néni (Varjasi Béláné) az irodalom szépségét mutatta meg nekünk. Mindig tudtuk, hogy mikor érkezett meg az iskolába, mert harsány hangja, nevetése az emeletre is felért! Néha „csak” a tanteremben próbáltuk megfejteni a költők üzenetét, de emlékszem arra is, mikor tavasszal kitárt ablakok mellett az osztályteremből vagy éppen az ABC lépcsőjéről skandáltuk a járókelőknek Petőfi Sándor versét: „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok…” Könyvtáros órákat tartott, író-olvasó találkozókat szervezett, így Szentiványi Jenő is megfordult Tyukodon.

Férje, Varjasi Béla testnevelőnk volt, délutánonként pedig a vörös salakos pályán a lányok kézilabdacsapatát edzette. Szerettük a „tesi” órákat, de azt is, mikor esett az eső, mert ilyenkor legtöbbször a tanteremben maradtunk, s szívtuk magunkba Béla bácsi gyermekkori történeteit, melyeket úgy tudott elmesélni, hogy képzeletben mi is visszamentünk az időben.

A számok világában

Május elsején kék és piros szalaggal a kezünkben az iskolától a focipályáig énekszóval felvonultunk, miközben Béla bácsi előre-hátra szaladgált, hogy tartani tudjuk a sort.

Sikeres és aktív sportéletünk volt. Országos versenyekre jutott el atlétikai-, foci- és kézilabdacsapatunk! Karcsi bácsi (Mitró Károly) edzette az atlétákat és a focis fiúkat. Híres megyei focikupákat szervezett, melyre özönlöttek hozzánk a sportolók, de a rendszeres év végi tornabemutató is sok nézőt vonzott.

Éva néni (Tóth Dánielné) csendes, nyugodt, türelmes volt hozzánk. Technikaórákon megtanított bennünket szabni-varrni, kötni, horgolni, hímezni, melyet ma is nagyon szeretek. A tavaszi napsütésben iskolai kiskertet műveltünk, borsót vetettünk, babot csíráztattunk, paprikát locsoltunk. Az első lecsó is az ő segédletével született!

Miki bácsi (Nagy Miklós) szigorú, de vicces matematikatanárunk volt. Visszatekintve úgy gondolom, meghatározó szerepet játszott abban, hogy én is matematikatanár lettem. „Na mi van, köpecem?” – mosolygott ránk. Néha nehezen tudtuk megfejteni a számok világát, de Osán János – aki meglátásom szerint zseninek született – mindig megoldotta a lehetetlen feladatokat is.

Kémiaórán Csilla nénivel sokszor kísérleteztünk, s Fráter Gyuri mindig tudta a reakciók képletét. Nagy Öcsi – sajnos már nincs köztünk – mindenkinek segített, Kócsi Edit és Papp Erzsi úgy futottak, mint a nyúl, Szigeti Gyuszi fejből tudott minden történelmi leckét, Lakatos Klári volt a csengő hangú nótafa, Farkas Gizi dobta a legtöbb kézilabdás gólt, Bíró Beának volt a legszebb kiejtése oroszból, Fehér Sanyi lett a legmagasabb… s én? Én csak szerettem velük lenni és ebbe az iskolába járni!

Ősszel iskolai kiránduláson, a falu végi „kiserdő”-ben, a tábortűz felett próbáltunk palacsintát sütni, de emlékezetes hét volt a konzervgyári szilvafelezés is! Télen sokáig csúszkáltunk az árkokban vagy szánkóztunk a „hegyről”. Két társunkat szerencsésen menekítettek ki a jég fogságából, s mindenki felépült az esetleges kéz- és lábtörésekből! Készültünk a tanulmányi házi versenyekre, az iskolai ünnepségekre, a megyei kulturális seregszemlékre.

Egész osztályunk fellépett Mátészalkán és Csengerben, a művelődési házak színpadán is! Az énekkarban – melyet Pongó Ottó dirigált – kánonban énekeltük az „Indián lányt”, 1-2 évig báboztunk, s hópiheként táncoltunk a „Kék Duna keringő”-re.

Őrsi órákat tartottunk, rajnaplót vezettünk, kisdobos-, úttörő- és edzőtáborokban vakációztunk. Osztálykirándulásokra mentünk: Tiborszállás, Eger, Balatonszárszó, Tokaj, Gyula, Verőcemaros – Tiszán innen Dunán túl. A mozi apró büféjében csatos bambit ittunk, klubdélutánokon pirospaprikával megszórt zsíros kenyeret vagy retró szendvicset ettünk.

„Hányszor olvastad el fiam a leckét?” – tanári kérdésre volt, mikor a vadgalamb vészjósló hangja búgta vissza a választ: „egy-szer-sem”. Máskor belehúztunk, s évről évre megnyertük az iskolai tanulmányi versenyt!

Megfogyva, de törve nem

Mindezek mellett talán a legfontosabb mégis az volt, hogy az osztálytermünk falán lévő jelmondatunkat – „Együtt, egymásért” – komolyan vettük.

Megfogyva bár, de törve nem – most újra összejöttünk. Fényképekről nevetve próbáltuk azonosítani egymást. Szép nap volt!

Az idő állandóan megviccel bennünket. A jelenben ott lapul a múlt, a jövő sietve felváltja a jelent. Az iskolapadban ma már új diákok ülnek, a füzetekben a sorok mások tollából születnek, a csengőszó számunkra ismeretlen tanulóknak jelez. Ebben az állandó körforgásban voltunk mi, akkori büszke B osztályosok, egy pillanat. Felnőttünk!

Kedves tanáraink! Nektek, akik közül sokan már csak fentről néztek le ránk, s nektek, akik nyugdíjasként tekintettek vissza az elmúlt időre, köszönjük!

Kedves osztálytársaim! Búcsúzóul mit is kívánhatnék jobbat: kísérjen benneteket a jó szerencse és vigyázzanak rátok az angyalok!

Baloghné Németh Szilvia