Éljünk úgy, hogy végül ne bánjunk meg semmit!

Bronnie Ware ausztrál nővér sokat beszélgetett haldoklókkal arról, mi az, amit életük végére érve megbántak – a leggyakrabban elhangzó mondatokon érdemes elgondolkodnunk – ezzel vezette be előadását a Váci Mihály Kulturális Központban tartott I. Női Expón Almási Kitti klinikai szakpszichológus, aki nem csak részletezte ezeket az okokat, de tanácsokkal is szolgált. 
 

Félünk a reakciótól 

– A férfiak listáját a túl sok munka vezeti – ez azért nem meglepő, mert ők általában az alapján határozzák meg magukat, hogy mit és milyen pozícióban dolgoznak. A nők azt bánják a leginkább, hogy mások elvárásai szerint élték le az életüket, amikor kellett, nem mertek igent vagy éppen nemet mondani. Sajnálják, hogy elhanyagolták a barátaikat, s hogy nem vállalták fel az érzéseiket, a véleményüket, bánják azt is, hogy nem mertek boldogok lenni és hogy nem mutatták ki az érzelmeiket. Ez utóbbi azért is fontos, mert az elfojtott érzelmek, legyenek akár negatívak, akár pozitívak, daganatos megbetegedésekhez vezethetnek. Chatben, szöveges üzenetben sokan képesek leírni, hogy mit éreznek, élőben viszont nem, holott igazi hatása annak van. Ha szemtől szemben mondom el valakinek, hogy mit érzek, nem csak saját magamat vállalom fel, de vállalom a másik reakcióját is, ami lehet pozitív, negatív és semleges is – talán a legrosszabb az, ha sehogy sem hatok a másikra. Gyakran nem azért nem mondjuk el, mit gondolunk vagy mit érzünk, mert félünk kimondani: valójában a reakciótól tartunk. 

– Az, hogy egyes helyzetekből mit látunk meg, a gondolkodásmódunktól függ, az pedig, hogy mire fókuszálunk, alapjaiban határozza meg az életminőségünket – mondta Almási Kitti, aki az önismeret jelentőségéről is beszélt. 
 

Kívülről gerjesztett vágyak 

– Saját magunk megismerése, elfogadása egy életen át tartó folyamat, a szakemberek szerint mindig annyit látunk magunkból, amit el tudunk fogadni. Minden változik: a bennünket körülvevő világ, és mi magunk is, ezekre pedig akkor kell reagálnunk, amikor itt van az ideje, éppen ezért húszévesen még nem tudunk szembenézni azzal, hogyan fogjuk elviselni, ha a szülői házból kirepülnek a gyerekek. Az a fontos, hogy minden életszakaszunkban meg tudjunk birkózni a státuszunkkal, a korunkkal, és el kell tudni fogadnunk a kevésbé pozitív tulajdonságainkat is. Gondot okoz, hogy sokan nem tudják, mi lenne jó nekik, és a szüleik örömére szeretnének cselekedni – ezért például olyan szakmát választanak, ami inkább a szüleik megelégedésére szolgál és nem az övékre, ők azok, akik a negyvenes éveikben váltanak, mert akkor már meg merik ezt maguknak engedni. 
– Vannak, akik a boldogságukat ranghoz vagy anyagi javak meglétéhez kötik, miközben kutatások igazolják, hogy annak, aki gazdag és még gazdagabb lesz, nem javul az életminősége. Sokan nem azért akarnak új autót vagy nagyobb házat, mert tényleg ezt szeretnék, hanem mert azt gondolják, hogy ezek a környezetük számára fontosak. Ha mindenki vágyik valamire, azt hisszük, nekünk is vágynunk kell rá, a kívülről gerjesztett vágyak azonban nem feltétlenül a sajátjaink. Könnyű eltávolodni attól, amit valóban akarunk, és ebben a közösségi média egyáltalán nem segít, sőt. 
 

Végigrohanunk az életünkön 

– Amikor olyanokkal beszélgettem, akiknek egy közeli hozzátartozójuk öngyilkos lett, gyakran ébredtek rá, milyen butaságokon veszekedtek, s olyankor feltették a kérdést: valóban annyira fontos volt az az apróság? 
– Sok páciensemen látom, hogy az elvárásaik nem a jelenre koncentrálnak. A szorongásaik a múltat vagy a jövőt érintik, így a jelen pillanatra nem tudnak koncentrálni. Ha végigrohanunk az életünkön, nem tudjuk megélni. Ezért kell átgondolnunk, mi az, amit minden egyes nap várunk, mitől érezzük magunkat jól, s mitől rosszul – ez segít a jelenben lenni – mondta, és hozzátette: a krízishelyzeteket meg kell élni, mert csak így tudunk közelebb kerülni önmagunkhoz. 
– Amikor nehéz helyzetben vagyunk, sokszor magunkat hibáztatjuk, sőt bántjuk magunkat, holott az ellenkezőjére lenne szükség: szeretnünk kell azt az embert, akik vagyunk. Ezekben a szituációkban fel kell tenni a kérdést: ha ezt a gyerekünk tette volna, mit mondanánk neki? Nos, ugyanezzel kellene vigasztalnunk magunkat is. 
– A legfontosabb, amit a gyerekeinknek megtaníthatunk, az az, hogyan nézzenek szembe a kudarcaikkal, s hogyan lépjenek tovább. Mert ha megnézzük a legsikeresebb emberek élettörténetét, azt látjuk, hogy nem adták fel egy-egy kudarc után, csupán megvizsgálták, legközelebb mit kell másként csinálniuk. Mindennek az alapja a gondolkodásmód: ez határozza meg, hogyan érzünk, az pedig azt, hogyan cselekszünk. De a jó hír az, hogy mindez csak tőlünk függ – mondta.
 

Előadások, kötetek

Klinikai szakpszichológusként kezdte a pályáját, majd íróként és előadóként is kereste a lehetőséget, hogy minél több emberhez eljusson. Évekig a Lipótmezőn, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet ambulanciáján dolgozott, két kislánya születése után magánpraxist indított. Számos rádióműsor, magazin és tévécsatorna rendszeres szakértőjeként próbál bepillantást nyújtani a pszichológiai kérdések egy-egy területébe. Önálló kötetei (Hűtlenség, Bátran élni, illetve Lezárás, elengedés, újrakezdés) mellett több könyv társszerzője, és a Nyitott Akadémia előadója. Célja, hogy minél több embert segítsen abban, hogy a kudarcait inkább tanulásként élje meg, többet lásson és fogadjon el önmagából, és legyen pozitívabb az önbecsülése. (kittialmasi.com) 

SZA