Üzenet a lázadóknak: megvédik a lakosságot

Az afganisztáni küldetéseiről tartott előadást fiataloknak a napokban Újfehértón a Honvédelmi Sportszövetség Sportközpontjában Farkas Sándor alezredes, a Magyar Honvédség 5. Bocskai István Lövészdandár tavasszal kinevezett parancsnoka. Az érdekfeszítő és videóvetítéssel is egybekötött élménybeszámoló után válaszolt szerkesztőségünk kérdéseire is.

Hogyan és mikor döntötte el, hogy katona lesz?
Megmondom őszintén, nem tudom, honnan jött az ötlet, a családban nem volt senki sem katona. Mióta az eszemet tudom, mindig katona akartam lenni. A legelső emlékem, hogy katona akarok lenni egyébként az óvodából van. Ha nem is katona, de valamilyen fegyveres szervhez már egyértelműen kötődtem akkor, farsangkor mindig sheriffnek vagy cowboynak öltöztem, s ez valahogy megmaradt egész életemben. Tudtam, hogy valamilyen rendőri, katonai fegyveres szervhez szeretnék tartozni. Lehet, hogy ez abból is fakadt, hogy mindig imádtam a sportot, szeretek kint lenni a természetben, szeretek mozogni és emberekkel foglalkozni.

Az előadásában utalt két kérdésre, amit gyakran kérdeznek öntől: Miért kell Magyarországra hadsereg, miért kell külföldre menniük a magyar katonáknak? Minden bizonnyal elhangzik gyakran egy harmadik kérdés is: Soha nem félt a négy afganisztáni és az egy iraki misszió során?
Azokban az esetekben, amikor tényleg történt valami – gondolok például arra, hogy ránk lőttek vagy a közelünkben bombát robbantottak –, akkor nem volt időm félni. Egyetlen egy alkalomra tudok visszaemlékezni, amikor úgy éreztem, hogy izgulok, az egy menet alkalmával történt, amikor az egyik településről mentünk vissza a táborunkban, ami Pol-e Khomri városában volt. Rádión kaptunk egy olyan információt, hogy készülnek bennünket megtámadni. Nem tudták a pontos helyét, csupán egy bizonyos útszakaszt tudtak megadni, illetve megjósolni, s akkor bizony izgultam. Nem volt még szó összecsapásról, csak felkészültünk rá, de akkor felpörgetett állapotban voltam. A missziók ideje alatt alapvetően nem volt rám jellemző a félelem, de a katonák többségére sem, hogy izgultak volna.

Mit szóltak a családtagok, amikor hallották, hogy öt küldetést is vállalt?
– Nyilván nem örültek neki,  de elfogadta mindenki, hogy ezt a hivatást választottam,  s ez a hivatással jár. Mindig úgy vagyok ezzel, s ezt próbáltam a szüleimnek és a többi családtagomnak is elmagyarázni, hogy nekem, illetve a katonáknak olyan a misszió, mint a focistának a focimeccs. Amikor itthon vagyunk és gyakorlatozunk, az nekünk az edzés. Mi azért szeretnénk is pályára lépni néha, s mivel hál' Istennek Magyarországon erre nincsen lehetőségünk, csak külföldi műveleti területen bizonyíthatjuk tudásunkat és felkészültségünket, s ez a külföldi misszió nekünk egy nagyon jó próba, vagyis ez a meccs.

Az első két-három misszió tapasztalatait fel lehetett használni a későbbi küldetések alkalmával?
Az afganisztáni missziók viszonylag gyors egymásutánban jöttek, a négy missziót öt év alatt teljesítettem. Mindegyik alkalommal a tartományi újjáépítési csoportnál voltam, de az én feladatom nem az újjáépítéshez kapcsolódott, én mindig valamilyen formában a biztonsági egységnél voltam mint lövészkatona, mint szakaszparancsnok, századparancsnok-helyettes, századparancsnok vagy hadműveleti tiszt. Voltak ugyanakkor olyan katonák és mérnökök is, akik azt mérték fel, hogy mire lenne szüksége a helyi lakosságnak, például iskolára, kútfúrásra, utakra, kisebb gyárakra, kórházakra, egészségügyi felszerelésekre, s mi az ő biztonságukra is ügyeltünk. Végrehajtottunk úgynevezett jelenlétfenntartó járőrözéseket is mind a városban, mind a városon kívül is, hogy erősítsük a lakosság biztonságérzetét.

Ha most vissza lehetne menni, visszamenne? Nem hiányzik az a folyamatos stresszhelyzet, a misszióval járó atmoszféra?
Még egyszer mondom, én stresszt nem éreztem ott, nem éreztem magam stresszesnek egy kicsit sem. Úgy voltam vele, mi erre készültünk, ezért képeztek ki bennünket, ezért képeztem ki a saját alegységemet, hogy külföldön megmérettessünk. Én nagyon szerettem a „PRT”-tábort, vagyis a tartományi újjáépítési csoport táborát Pol-e Khomriben. Nem volt nagy, de nagyon családias, otthonos hangulattal rendelkezett, szerettem ott lenni. Ha most azt mondanák, hogy ki kellene menni akár magyarokkal, akár nemzetközi környezetbe, nem haboznék, vállalnám újra a feladatot.

Mikor az előadásában mutatott egy fényképet a táborról, volt mellette egy folyó, azon túl pedig a helyi lakosság házait lehetett látni. Kapcsolatban voltak a helyi lakossággal?
Pol-e Khomri városnak csupán egy kis részét lehetett látni a fotón, a település viszonylag nagy lélekszámmal rendelkezett. Azért voltunk ott, hogy a lakosságot próbáljuk valamilyen formában elszigetelni a felkelőktől. Nekünk az volt az érdekünk, hogy minél többet találkozzunk a lakossággal, hiszen úgy erősíthettük a biztonságérzetüket, illetve azt az üzenetet küldtük a támadóknak, a lázadóknak, a tálibokoknak, hogy a lakosságért vagyunk, s meg fogjuk óvni az ott élő embereket az atrocitásoktól.

A missziók során kapcsolatba került a NATO többi tagországának a katonáival is. A külföldi kollégák hogyan tekintettek a magyar katonákra?
Úgy gondolom, az elismertségünk nem lehetett kérdéses, éreztük a külföldi katonák tiszteletét, hiszen gondoljunk csak arra, hogy egy ilyen kicsi nemzet ilyen kicsi honvédséggel elvállalta azt, hogy újjáépítési csoportot működtet egy dunántúli nagyságú területen, aminek még a biztonságáért is felelős. Maga a feladat, még ha rosszul is hajtottuk volna végre, akkor is rendkívül nemes vállalás. De amint hallottam beszélgetésekből, meg értékeléseket is kaptunk folyamatosan a külföldi, illetve az elöljáró nemzetektől, mindig pozitívan nyiklatkoztak mind a magyar katonák, mind a magyar missziónak a teljesítményéről.

Negyvenkét esztendősen lett a debreceni MH 5. Bocskai István Lövészdandár parancsnoka. Mennyire nagy kihívást jelent önnek a dandárparancsnoki beosztás?
Ez számomra egy óriási megtiszteltetés. Megtiszteltetés azért, mert olyan emberek szolgáltak itt előttem, mint a korábbi honvédelmi miniszter, dr. Benkő Tibor, vagy mint a Magyar Honvédség jelenlegi parancsnoka, dr. Ruszin-Szendi Romulusz altábornagy. Olyan szempontból is óriási megtiszteltetés, hogy a Magyar Honvédség legnagyobb létszámú alakulatáról beszélünk, s ezt vezetni nagyon nagy kihívás. Rengeteg munka, óriási felelősség, de nekem ez az életem, nagyon szeretem.
 

M. Magyar László

Borítókép: Farkas Sándor alezredes | Fotó: Gazdag Mihály