Ha a szeméthegyek mesélni tudnának...

Időnként, amikor fontos dolgot keresek az egyébként nem túl nagy lakásomban, eszembe jut a tű és a szénakazal esete – és ezt a közmondást minden bizonnyal az az autótulajdonos is emlegette, aki a slusszkulcsát a nyíregyházi hulladékkezelő központ egyik szemétkupacában próbálta megtalálni. Nem járt sikerrel – ellentétben azzal a családdal, amely egy kidobott fotel miatt sietett ki Oros külterületére. Csak akkor derült ki ugyanis, hogy az idős hozzátartozójuk a párnás rész alá rejtette el az összegyűjtött pénzét, amikor a bútordarabot már kivitték a telepre. Szerencséjük volt, meglett a fotel és benne a pénz – ez a történet tehát happy end-del zárult és egyben azt is jelzi: attól, hogy valami a szeméttelepen végzi, lehet értékes.

Többek között ez is kiderült számunkra az Erőművek éjszakáján, melyhez ebben az évben az ÉAK Nonprofit Kft. is csatlakozott, így az érdeklődők testközelből vehették szemügyre a nyíregyházi hulladékkezelő központot. Fotós kollégámmal a harmadik turnusra regisztráltunk, s péntek délután, miután felvettük a sárga mellényünket, Oláh Barnabás, a telep vezetője idegenvezetése mellett kezdtük el a túrát. A szelektív, a kommunális és a biohulladék útját követtük, s még szinte el sem indultunk, amikor egy négy év körüli kisfiú kijelentette: szeretne egy újrahasznosított játékot. A szüleivel és kistestvérével jött és amíg el nem fáradt, mindent megnézett, amit csak lehetett.

Túlsúlyban az Aranyfácán  

Egy nagyobbacska, szelektív hulladék alkotta domb volt az első megállónk, és kiderült: nyáron mindig nagyobb a kupac, télen pedig kisebb, és amit most látunk, tavaszra fogy majd el. Markoló viszi be a csarnokba a szemetet, ami aztán szalagra kerül. A túl nagyokat leveszik róla, a túl kicsik pedig kihullanak, s arról, hogy a por távozzon a hulladék közül, a zöld henger tetején lévő két ventilátor gondoskodik. Mielőtt felmegyünk a válogatócsarnokba, hatalmas bálákon akad meg a szemünk: telis-tele vannak sörös és üdítős dobozokkal, de csak olyanokkal, amelyek alumíniumból készültek. 

A bálák arról mesélnek, hogy az Aranyfácán és a Kőbányai a két legkedveltebb sörfajta, ezek mellett a Gösser rúg még labdába, míg az energiaitalok között a Hell szárnyal. Műszakonként harmincan–harmincketten válogatnak, és mire a szalag végére érünk, elfogy a rengeteg hulladék – láttunk cipőt, gumiszőnyeget, sok-sok műanyagot –, és ha olyan anyag kerül a válogató elé, amit nem engedhet tovább, egy gombnyomással leállíthatja a szalagot. Megtudjuk, hogy már épül az új csarnok, ahol optikai válogató végzi majd ezt a munkát, de addig szükség van az emberi kezekre. 

Az ipari hulladékot, a kartont és a papírt külön bálázzák, és itt értjük meg igazán a „tapossa laposra!” kifejezés lényegét: ha nem szorítjuk ki a levegőt a vizes vagy üdítős flakonból, s nem tesszük rá a kupakot, két liternyi helyet foglal, ellenkező esetben minimálisat. Külön gyűjtik a fóliát, a papírt, a pet palackot, illetve a samponos és tusfürdős flakont, a sörös, illetve a tejes dobozt – meséli Oláh Barnabás, majd elhagyva a csarnokot, immár a friss levegőn ahhoz a 12 méter magas depóniához érünk, ami a 2010-ig összegyűjtött hulladékot fedi. Három évtizednyi szemetet rejt, ám ami egy kicsit ijesztő, hogy a túloldalán lévő kupac már majdnem ugyanolyan magas, holott csak 12 év termése.

Van munka bőven

Hollandiában energiát csinálnak a szemétből, és mert nincs belőle elég, külföldről is vásárolnak, ám nálunk erre nincs lehetőség. Így maradnak a depóniák, amelyek teljesen biztonságosak, a rekultiválásnál alkalmazott technológiának köszönhetően nem szennyezik a talajt. Erre a telephelyre évente 12 ezer tonna szelektív és 60 ezer tonna kommunális hulladék érkezik, s a biohulladék mennyisége sem elhanyagolható, munka tehát van bőven. Új csarnok és bálaraktár épül, és ha ezek elkészülnek, az itt dolgozók új kihívásokkal is szembesülnek – ezekről talán már az Erőművek éjszakájának jövő évi eseményén beszámolhatunk.