Níla csak akkor ugatott, ha élő embert talált - a romok alól mentettek

– A törökök nem véletlenül nevezték, szólították a reformátusok mentőcsoportjának tagjait testvéreknek, s mondtak hálát segítségükért, hiszen: „Mindig szeret a barát, de testvérré a nyomorúságban válik (Péld 17,17-18,5)– mondta Kósa László református lelkész a legutóbbi Református esték rendezvényén, amelyen a Magyar Református Szeretetszolgálat Kutató- és Mentőcsoportjának tagjai: Kovács Ilka és Kemecsei Csaba számoltak be a törökországi földrengést követő mentési munkájukról, tapasztalataikról.

Mint ismert, a februári földrengésben tízezrek vesztették életüket, legnagyobb részt Törökország déli és központi részét, valamint Szíria északnyugati és északi területeit sújtotta a katasztrófa. A magyar mentőalakulatok helytállását ma sem győzik meghálálni a törökök, s ne feledjük azt sem, hogy a szeretetszolgálatok jelenleg is adományokat gyűjtenek számukra.

A sóstói református gyülekezet templomában személyes élményeikről beszéltek a mentőcsoport tagjai: nehéz percekről, fontos döntésekről, akcióképességről. Elmondták, a Hatay tartományban töltött hat napra egész életükben emlékezni fognak. A megmentett életekre, a menthetetlen helyzetekre, a földönfutóvá vált szomorú családokra, az összefogás és az önkéntesség mérhetetlen erejére. Megtudtuk azt is, azt az emberfeletti munkát semmilyen gép vagy eszköz nem képes pótolni, amire a rommentésre szakosodott ember és kutyája képes. A csoport négy kutyája közül Níla jött el Nyíregyházára, a mentőkutya ismét bizonyított, és „hősként” tisztelik. A kutató-és mentőcsoport pedig leginkább azért fogadja el néhány hónappal a káresemény után is a hasonló meghívásokat, médiaszerepléseket, mert a „mesélés” segít nekik feldolgozni a történteket. Megerősíti őket abban, hogy munkájukra óriási szükség van. Méltán büszkék rájuk a reformátusok, és az egész ország.

Versenyfutás az idővel

– Kedd reggel döntöttem el, hogy indulok. Az édesapám azt mondta, ne gondolkodjak, menjek. Mindig azt gondoltam, ha valaki valamiben jó és megteheti, hogy segítsen, akkor kötelessége segíteni– kezdte a beszélgetést Kovács Ilka, aki számos mentésnél részt vett már belföldön is. A kutyák 11 éves kora óta a szíve csücskei, s tulajdonképpen a velük való foglalkozás vezette el őt a mentőcsoporthoz is. Szomorúan mesélt arról, hogy épp akkoriban veszítette el Dante nevű négylábú társát amikor Törökországba hívták. Szomorú volt, de túl kellett tennie magát rajta, s a törökországi mentés, szorosra fűzte Nílával a munkát, akire nagyon büszke, mert volt, hogy 12 órán át, a hideggel dacolva fáradhatatlanul kereste a túlélőket. Tulajdonképpen egy katonai bázisra kerültek, ahol helyi katasztrófavédelem mentésirányítási központja működött. Tárt karokkal fogadták őket, és minden szükséges eszközt megadtak számukra, nagyon segítőkészek voltak, s amikor felállították a sátrakat, rögtön munkába is álltak.

Kemecsei Csaba hivatásos tűzoltó, több évtizede a debreceni állományban dolgozik, mellette önkéntesként tevékenykedik a reformátusok kutató- és mentőcsoportjában. Míg a kutyásoknak a keresés volt az elsődleges feladatuk, a tűzoltóknak és alpinistáknak a mentéshez való hozzáférést, a szabad és biztonságos terepet kellett biztosítaniuk. Látva a földrengés pusztítását, a porig összeomlott épületeket, nem volt könnyű dolguk.

– Aznap reggel adtam le a szolgálatot, még a családtól sem tudtam elbúcsúzni, mert indult a gép, így nem volt idejük aggódni értem. Nagyon szeretem a munkám, valójában azért léptem be a mentőalakulatba is. Egy nagyon jó csapatba kerültem, az élet minden szakterületéről vannak kollégák. Záhonyban a menekültválság idején is együtt dolgoztunk, persze a földrengés helyszíne a szakmai felkészültséget, a mentális állóképességet figyelembe véve is egy egészen más terep volt. Embert próbáló..Heten mentünk ki az első napokban, és szerencsés helyzetben voltunk, mert a szeretetszolgálat vezetője is ott volt velünk. Három csapatra váltunk és három helyszínen kezdtük el a beavatkozást, mindenkinek megvolt a maga feladata. Egy romra csak akkor lehetett felmenni, ha a tűzoltó úgy látta, hogy ott technikailag kivitelezhető a mentés, ellenkező esetben el sem lehetett kezdeni a keresést – avatta be a hallgatóságot az alapvető szabályokba Kemecsei Csaba, ugyanis a speciális mentők csak akkor avatkozhattak be, ha a saját életüket vagy testi épségünket semmi nem veszélyeztette.

– A szombati volt az a napunk, amikor egész nap beavatkoztunk.

Egy 10 emeletes épület romjaihoz vittek minket. Tudni kell, ahogyan telt az idő, egyre kevesebb remény maradt élő ember kimentésére, miközben napról napra egyre modernebb technikai felszerelések álltak rendelkezésre a kutatásban. Ilyen volt a hőkamerás, és a hangalapú-keresési mód is, mindkettő azt jelezte, hogy a 10 emeletes épületben élő személyek lehetnek, tulajdonképpen 50-50 százalék volt erre az esély. Egy katonai házaspárt kerestünk, mi kezdtük meg a munkát, majd a kinti hatóságok fejezték be. Amikor hazaértünk, hétfőn telefonáltak, hogy segítségünkkel, 24 órás keresés után élve hozták ki őket a romok alól. Hat nappal a földrengés után, ez már szinte a csodával határos volt! – jegyezte meg Kemecsei Csaba. S ahogyan egy élet megmentését nem lehet leírni szavakkal, úgy azt sem, amikor egy kisgyereket vagy egy egész családot találtak holtan a speciális mentők.

Vajon min múlhatott az élete?

– Níla csak akkor ugatott, ha élő embert talált, ha nyüszített vagy izgatottá vált, tudtuk, hogy baj van. Emlékszem, volt egy olyan helyszín, ahol nagyonsokat kellett ásni lefelé és nem volt elegendő hely a kutyának. Az összeomlott épületek romjai között könnyedén csak a közepes vagy kistestű kutyusok tudtak mozogni, beférni egy-egy résen. A mentésben résztvevő szakember csak annyit látott, hogy ott fekszenek a mozdulatlan testek. Valószínűleg az édesanya még betakarhatta a három gyerekét, hogy a hidegtől megóvja őket. De már késő volt... értük már nem lehetett tenni semmit. Hasonló helyzetet éltem át egy másik alkalommal is. A hőkamera jelzett egy élő embert. Bemenetem az összedől épületbe Nílával, kerestük, hol lehet a túlélő. A kutya ugatott, így biztos voltam benne, hogy ott ember is lesz. De nem volt. S mikor kijöttem, a lépcsőház sarkában, egy hatalmas betontörmelék alatt egy 7 éves kisfiút találtunk holtan. Mivel előtte minden eszköz azt mutatta, hogy él, nem tudhatjuk, mennyi időn vagy egyáltalán min múlhatott az élete. Ezek a gondolatok benne maradnak az emberben... –osztotta meg gondolatait Kovács Ilka. Hozzátette, a  törökökön is azt látták, hogy bár a sebeik egy idő után begyógyulnak, az emlékeik örökké elkísérik őket. A fiatal közgazdász hölgy sokat mesélt a kutyás mentés módszereiről, milyen kiképzést kapnak itthon az ebek, s hogyan kutatnak nemcsak természeti katasztrófák során eltűnt emberek után, hanem akár egy rendőrségi nyomozás során is.

A „zöld kabátos” kutató-és mentőcsoport hat napot töltött Törökországban. Mint mondják, „ők csak tették a dolgukat.” S, ha újra indulniuk kellene, a világ bármely pontján újra segítenének.  

KO