Szeretne nyomot hagyni a világban

Rangos elismerést kapott Dalmay Árpád nyugalmazott középiskolai tanár, újságíró, a Rákóczi Szövetség nyíregyházi szervezetének és a Beregszászért Alapítvány Kuratóriumának elnöke. Az állam a magyar kultúra kárpátaljai megőrzéséért folytatott munkásságát honorálta. A díjat a Hagyományok Házában Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes adta át neki.

– Őszintén szólva, hittem is, meg nem is, hogy nekem ítélték a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét. Előfordult már néhányszor, hogy jelöltek valamilyen kitüntetésre, címre, de végül elmaradt. Hogy csupán kettőt említsek: tudomásom szerint 1997-ben Tőkés László-díjra jelöltek, de mert abban az évben átköltöztünk Nyíregyházára, a jelölésem okafogyottá vált. A másik: úgy 20-25 évvel ezelőtt, már Nyíregyházán laktunk, beregszászi barátaim a város díszpolgárának jelöltek, ám ez valakiknek nem tetszett. Itt jegyezném meg, hogy a Beregszász díszpolgára címet, amelyet a szovjet megszállás után eltöröltek, a városi tanács tagjaként visszaállíttattam, Kecskemét városa példáján. Amikor megkaptam a meghívót a kitüntetésátadó ünnepségre, elhittem, hogy ezúttal valósággá válik. Természetesen nagyon hálás vagyok érte az engem jelölő kárpátaljai barátaimnak, a magyar kormánynak, Novák Katalin államfőnek és Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettesnek, akitől átvehettem e rangos elismerést.

Kötelező kitűzni

A kapott oklevélben hivatalosan az áll, hogy a magyar kultúra kárpátaljai megőrzését és továbbélését szolgáló munkáját ismerték el Dalmay Árpádnak.
– Feltételezem, hogy a kezdeményezésemre született száznál több emléktábla, három emlékmű, hat mellszobor, a Beregszászért Alapítvány által Kárpátaljára juttatott több ezer könyv szolgált alapul, esetleg még a beregszászi Illyés Gyula Magyar Irodalmi Klub, a Beregszászi Járási Tanács (önkormányzat) alelnökeként és a városi tanács képviselőjeként, a KMKSZ Beregszászi Járási Szervezete, majd a Beregvidéki Magyar Kulturális Szövetség elnökeként végzett munkám, amelynek eredményeként visszaállítottuk a város majdnem minden korábbi magyar közterület nevét (Beregszász két legnagyobb tere Rákóczi és Kossuth nevét viseli), a járás falvainak történelmi magyar nevét (most ezeket írják át fonetikusan ukránra), a középkori városcímert, törvényerejű rendeletbe foglaltuk a magyar zászló kötelező és állandó kitűzését az ukrán mellett a város és a járás közigazgatási épületeink, magyar tanítási nyelvű iskoláin, a magyar nyelv egyenrangúságát a hivatalokban stb. Valószínűleg a nemzeti érdekeinket mindig előtérbe helyező újságírói tevékenységem is nyomott valamennyit a latban. Az az elvem – Tamási Áront parafrazálva –: azért vagyunk a világon, hogy valahol nyomot hagyjunk benne.

Felmerül a kérdés: vajon hol a helye ennek a díjnak az értékrendjében?
– Természetesen a legrangosabb elismerésnek tekintem, amely arra ösztönöz, hogy ameddig bírom, folytassam a tevékenységemet. Ennek egyik fő célja szülővárosom, Beregszász és a környék magyarsága nemzeti önazonosságtudatának, önbecsülésének, büszkeségének erősítése, annak a felismertetése (s nemcsak a magyarok, hanem a betelepült más nemzetiségűek körében is), hogy a korábbi állításokkal ellentétben nem a „felszabadítók” hozták el hozzánk a kultúrát, hanem rendkívül gazdag magyar történelmi, művelődési hagyományai vannak e vidéknek. Nem szabad, hogy ezek feledésbe merüljenek! Emlékszem, amikor a beregszászi születésű Báthy Anna Kossuth-díjas operaénekes emléktábláját készítettük, a város egyik közismert személyisége azt mondta, hogy nincs rá szükség, úgysem emlékszik már senki rá. Nos éppen ezért van szükség a múlt hírességei emlékének megörökítésére, hogy mindannyian büszkék legyünk rájuk, a más nemzetiségű polgártársak is elismerőleg tekintsenek e márványtáblákra és szobrokra, talán ezzel is közelebb hozva békés együttélésüket az őslakossággal. Itt jegyezném meg, hogy szinte minden emléktáblánkon bronz dombormű díszeleg, ismert hazai, kárpátaljai, erdélyi művészek alkotásai.

Új feladatok várják

– A kitüntetés újabb erőt ad a munkám folytatásához, talán még a korábbinál nagyobb lendülettel is. Várnak az újabb feladatok. Most például Beregszász két egykori neves személyiségének, Csanádi György újságírónak, szerkesztőnek, közírónak és Schober Ottó művelődésiház- és színházigazgatónak, rendezőnek, színésznek, dr. Kiss Ferenc irodalomtörténésznek és kritikusnak, az egykori Beregszászi Magyar Királyi Állami Gimnázium diákjának készítjük az emléktábláját, de készülünk Keresztyén Balázs író, tanár, művelődésszervező nagyberegi, továbbá gróf Lónyay Menyhért bátyúi emlékének megörökítésére is.  Ami talán a legfontosabb: elkészült IV. Béla királyunk gyönyörű bronz mellszobra, Lengyel Tibor nyíregyházi szobrász alkotása, amelyet még tavaly kellett volna felavatnunk Beregszászban, mivel akkor volt 775. évfordulója, hogy Beregszász, illetve Lampertháza, ahogy akkor nevezték a települést, városi rangot kapott a „második honalapítótól”. A tervek szerint a májusi városnapon került volna a szobor a beregszászi II. Rákóczi Ferenc térre, Petőfi Sándor, Esze Tamás és Szent István szobrainak közelébe, de a február 24-én kitört háború miatt kénytelenek voltunk bizonytalan időre elhalasztani az elhelyezését, felavatását.
– A Csáky Csongor vezette Rákóczi Szövetség és annak helyi szervezetei rendkívül fontos munkát végeznek. Gondoljunk a szövetség beiskolázási programjára az elszakított területeken, óriási karitatív tevékenységére, a hazai és külföldi magyar diákok utaztatására, táboroztatására. A sátoraljaújhelyi Rákóczi-táborban ukrajnai diákokat is üdültettek, ami főleg a háború sújtotta területekről menekült gyerekeknek jelenthetett nagy élményt, némi nyugalmat a szörnyű megpróbáltatások után. A Beregszászért Alapítványnak, amelyet 2019-ben az akkor még megyei közgyűlés „Szentpétery Zsigmond” kitüntető díjjal jutalmazott, most elsősorban humanitárius feladatai vannak. Már több százezer forint értékben juttattunk át tartós élelmiszert Beregszászba és a kistérségbe, a Szent György Lovagrend jóvoltából orvosi műszereket a városi és nagyközségi rendelőkbe, több ezer könyvet, nagyobbrészt meséskönyveket ajándékoztunk óvodáknak, iskoláknak, mert a jövő szeptemberre „beígért” ukrán oktatási törvény miatt nagy szükség van arra, hogy magyarul olvassanak a diákok, magyar mesét hallgassanak az óvodások. 

LTL

Fotók: Dalmay Árpád archívuma