A Beregi-Tiszahát

 Területét összefüggő erdőtakaró borította, a falvak pedig az erdők irtásaira települtek, mint Vámosatya is. Az irtásokkal kialakított szántóföldek azonban csak meghatározott számú népességet tudtak eltartani.
A honfoglaló magyarok még mocsarakkal, lápokkal, élő és holt vízfolyásokkal átszőtt erdőket találtak itt. Aztán ahogy az ember letelepedett, az erdők meggyérültek, a folyókat szabályozták és kialakult a Beregi-Tiszahátnak ez a fás legelők, kiterjedt füves puszták és vizes élőhely-maradványok tarkította környezete. Lakott vidékein az évezredes magyar múlt gazdag öröksége, a régi Bereg vármegye felbecsülhetetlen kincsei: az Árpád-kori templomok, a haranglábak, a kúriák, a megörökölt történeti emlékek, és az ezekre épülő néphagyomány köszön rá az idelátogatóra.
Bereg megye hajdan az egyik legnagyobb és legváltozatosabb tájegysége volt a Kárpát medencének. Losonczi István 1777-ben Pozsonyban kiadott, a népiskolák tanulóinak írt „Hármas kistükör” c. könyvének 50. oldalán könnyen tanulható verses formában a következőket írja Bereg megyéről: „Vég Beregh Vármegye szomszéd Ugotsával, / Igen ditsekedik Munkátsnak Várával / Itt Vári, Beregszász, Helmetz falujával / Tartja szegény házát kormos almájával.”
A 20. század első negyedére mindez alaposan megváltozott. A mintegy 100 kisebb-nagyobb településből álló megyéből összesen 22 tartozik ma Magyarországhoz. Az ásványkincsekben gazdag hegyvidék, valamint az elkerült települések a trianoni békediktátum [1920] után előbb Csehszlovákia, 1938-tól ismét Magyarország, 1947-től a Szovjetunió, ma Ukrajna részét képezik.
A táplálkozás, a megélhetés szempontjából komoly szerepe volt még az erdők szélén, a folyók, patakok szegeiben vadon nőtt gyümölcsösöknek, amelyek a beregi térség táplálkozási szokásaiban ma is jelen vannak. Nagy jelentősége volt ezenkívül annak, hogy a beregi ember jól ismerte az erdő és mező gombáit is, amelyeket szintén beépített az étrendjébe.
A földműves nép alapvető élelmiszere a gabonából készült kenyér volt. A középkorban a fehér kenyér csak a földesúr asztalára kerülhetett, a kenyér alapanyaga ezért többnyire a rozs és a köles volt. A középkor kenyere a parasztok számára egy kovásztalan lepényféleséget jelentett. A kovászolt kenyér csak a 17. században vált fő táplálékká. A Beregi-Tiszahát hagyományos ételeinek alapanyaga a hajdina és a köles ma már csak mint biotermék kapható.
A folyókat kísérő árterekben a gyümölcskultúra a középkortól a folyószabályozásokig virágzott. A Kárpát-medence gyümölcstermesztésében az ártéri erdők illetve a belőlük kialakított kertek játszottak meghatározó szerepet, mivel a fák számára az árterek nedves talaja, mozgó talajvize, és az erdők mikroklímája kedvező feltételeket biztosított. A vízrendezések alapvető változásokat hoztak, mert a belterjesebb földművelésre áttérő folyó menti közösségek egyre kevesebb gondot fordítottak a sok esetben nehezen megközelíthető kertekre, a termés szedése pedig gyakran egybeesett a legsürgetőbb nyári mezőgazdasági munkákkal.
A 18. században a földesurak teljesen kizárták jobbágyaikat az erdők használatából, legfeljebb némi tüzelőgyűjtést és engedélyhez kötött épületfa kitermelését tették lehetővé, azt is a kimért jobbágytelkek arányában.
A gazdálkodás szerkezeti módosulása mellett a régi fajták iránt is jelentősen megcsappant a kereslet, az új, külföldről behozott gyümölcsök munkaigénye ugyanakkor megnőtt a velük behurcolt kártevők miatt. Különösen a Felső-Tisza vidéken voltak kiterjedt gyümölcsösök, amelyek a folyó partjain, a hajlatokban helyezkedtek el.
A 20. századra minden megváltozott. Szabó Ferenc kántortanító 1938-ban Vámosatya monográfiájában a faluban fogyasztott gyümölcsökről így ír: „…községünk minden oldalról uradalmi földekkel van körülvéve, melyek a természetes terjeszkedést gátolták. Az egyes telkek rövidek és az egyes családokba való kölcsönös beházasodás és az örvendetes szaporodás folytán még jobban elkeskenyedtek. Így a kicsiny telkek a gazdasági udvarral és rakodóval, olykor szérű hellyel annyira el vannak foglalva, hogy zöldséges kertre nagyon kevés, gyümölcsös kertre pedig sokszor semmi hely nem jut. S ha van is hely gyümölcsös részére, azt inkább szilvafával ültetik be, melyből levárt főznek, s melynek gyümölcsét érett állapotban csak kevés ideig tudják etetni a gyermekekkel. …
A legtöbb udvar, ahelyett hogy nemes gyümölcsöt termő körte, alma vagy diófával volna árnyékolva, leginkább értéktelen gyümölcsöt termő eper, illetőleg szederfával van beültetve, melynek gyümölcse a pici baromfira is káros hatású s egy szél fuvallatára terítve lévén az alja, a legtöbb betegséget okozó legyek tanyájává lesz…”
A 20. század elejéig az utakat mindenhol ez a fa szegélyezte, de az útszélesítések miatt kivágták őket. A hajdani eperfa sorokból mára csak magányos fák maradtak mutatóban. A 18-tól a 20. század közepéig selyemhernyó-tenyésztés céljából még ültetvényeket is létesítettek. Fáját a bognárok, kádárok nagyra becsülték, így komoly gazdasági jelentőséggel bírt. Mára már a maradványai is eltűnőben vannak, csupán néhány helyen ültetik, parkokban vagy kiskertekben díszfaként.

Szabó József János