Beszéljünk róluk, hogy emlékük tovább éljen!

Ősz van, borongós az idő. A természet ruhát vált, mintha a halálba fordulna, a komorrá váló napokban bennünket is megérint a szomorúság, eszünkbe jut az elmúlás. November elsején halottainkra gondolunk. Virágokkal, mécsesekkel díszítjük fel az elhunytak síremlékét, a temetők fényárban úsznak, mi pedig megállunk egy pillanatra, és emlékezünk. 

Mindenszentek, halottak napja 

Mindenszentek napján, november 1-jén az összes katolikus szentet, az összes megdicsőült, Isten országába került lelket ünnepeljük, november 2-án, a halottak napján a meghalt, de az üdvösséget még el nem nyert, a tisztítótűzben szenvedő lelkekről emlékezik meg az egyház, és elhunyt szeretteinkért is gyertyát gyújtunk. 

Isten jóságában él tovább 

– Az előkészületek, a temetőben a sírok rendbe rakása felkészíti az emlékező lelkét az ünnepre. Nem veszített jelentőségéből a mai kultúránkban sem a temetőbe járás, a tiszteletadás hagyománya nemzedékről nemzedékre száll, ezért fontos, hogy a szülők a gyerekeket is kivigyék ilyenkor a síremlékhez, és együtt emlékezzenek elhunyt hozzátartozójukra. Gyakran tapasztalom, hogy a szülők nem beszélnek a gyerekeknek a halálról, a gyászról, mintha meg akarnák óvni őket a veszteség, a fájdalom érzésétől, holott ezek az emberi lét természetes velejárói. A kötelék, a szeretet okán megyünk el halottak napján a temetőbe, mert emlékezni szeretnénk arra, aki egykor sokat jelentett nekünk. Meséljünk bátran ilyenkor az elhunytról, arról, hogy mennyire szerettük, mennyire tiszteltük őt. Felidézhetünk egy vele kapcsolatos kedves történetet; azért kell beszélni róluk, hogy emlékük tovább éljen. Mindannyian azt szeretnénk, hogy valaki emlékezzen ránk, miután elhagyjuk a földi életet, hogy valaki vigye tovább a munkánkat, életünk maradandó részét. „Mert nem hal meg az, akit mások a szívükben hordoznak.” Tulajdonképpen ennek a kifejezése az is, amikor virágot viszünk a temetőbe. Az élő növény az életet szimbolizálja; mert hiszünk az örök életben, hiszünk abban, hogy aki meghal, az az Isten jóságában, gondviselő szeretetében él tovább – mondta Makkai László atya. A pasztorálpszichológusnak a krízislélektan a szakterülete, így beszélt a gyászfeldolgozás folyamatáról is. 

Sok jó dolgot vitt magával… 

– A veszteség feldolgozása hosszú folyamat. Lélekta­nilag nagyon nehéz megélni a szeretett személy elvesztését, hogy egyszer csak eltűnik az életünkből, nincs otthon, nem jön haza többé. A halálhír sokkot okoz, egyszerűen képtelenség felfogni, ami történt. A kezdeti sokk után a tagadás fázisa jön, amikor a gyászoló nem akarja elhinni, hogy ezentúl ezzel a fájdalommal kell együtt élnie. Elhagyatottság, magány lesz rajta úrrá. Úgy érzi, képtelen újrakonstruálni a saját életét. A gyász legelején általában ott vannak az együttérző, közeli rokonok, a barátok, és megpróbálnak vigaszt nyújtani, de amikor az élet visszaáll a saját kerékvágásába, csak a hiányérzet, az űr marad. A gyász tudatosulásának szakaszában depresszió, kétségbeesés, harag léphet fel, vagy akár bűntudatot is érezhet a magára maradt hozzátartozó. Olyan kérdések merülnek fel benne: „Miért nem fogtam az utolsó perceiben a kezét?” „Miért nem voltam vele megértőbb?” Vádolva magát minden egykori hibáért, rossz szóért. Ilyenkor fontos a megerősítése abban, hogy ő jól csinált mindent, és sok pozitív dolgot vitt magával az elhunyt a közös életükből – hangsúlyozta László atya. 

Magába fojtja a gyászt 

Aki nem tudja feldolgozni a gyászát, lelki értelemben sérül. Elhanyagolja társas kapcsolatait, bezárkózik, akár pszichoszomatikus tünetek, hallucinációk és más betegségek is kialakulhatnak nála a folytonos lehangoltság, depresszió miatt. Aztán egy bizonyos idő elteltével az élet visszaköveteli az embert magának, élnie kell tovább. A felépülés szakaszában eljut a megnyugváshoz, az elfogadáshoz. 
Előfordulhatnak még rossz napok, hisz a veszteséget mindenki örökre magában hordozza, de a család, a barátok, az imaközösség sokat tehetnek azért, hogy megerősítsék a gyászolót, kizökkentsék a magára hagyatott érzésből, a magányból.