Felvidéki portyán a polgármesterek (fotók)

„Dulce et decorum est pro patria mori”, azaz Dicsőség a hazáért életüket áldozóknak! 

– Március 15-e előtt úgy gondoltuk, hogy a választókerületünk polgármestereivel és a barátainkkal a Felvidéken emlékezünk a honvédő hőseinkre. Kitűnően sikerült a portya, amiért jár a köszönet a Sine Metu Polgári Társulásnak a felvidéki értékmentő tevékenységükért és Orosz Örsnek szlovákiai magyar politikusnak a szakmai tanácsokért – jegyezte meg dr. Tilki Attila országgyűlési képviselő a hazatérést követően.

– Az első állomásunk az eperjesi kerületben található Roskoványban volt. Orosz Örsék munkájának köszönhetően megtalálták és felújítják az 1851-ben illegálisan felállított legelső honvédemlékművet. Az 1849-es héthársi csata hőseinek emlékére az ütközet közelében állították fel a Bánó család felvidéki birtokán. A mementót 1918-ban cseh legionáriusok döntötték le, de a helyiek elásták, ezzel megóvták azt a megsemmisüléstől. Az emlékművet nyáron avatják újra, a Nemzeti Örökség Intézete és a Sine Metu Egyesület együttműködésében kapja vissza régi fényét. 
Roskoványból Berzevicére utaztak, ahol az olimpia évében a Magyar Olimpia Bizottság első elnökének a sírját koszorúzták meg a család ősi fészkén. Berzeviczy Albert, a felvidéki származású jeles politikus, író-történetíró és tudományszervező 1881-ben lépett politikai pályára, amikor is az országgyűlési választásokon az eperjesi kerületben szerzett mandátumot. 

– A parlamenti patkóban vívott csatározások során az egyébként is sápatag bőrszínű Berzeviczy rendszerint kimérten, érzelmektől mentesen viselkedett, emiatt kortársai a „márványarcú ember” jelzőt ragasztották rá. A Magyar Tudományos Akadémia elnökévé választották 1905-ben, a tisztséget 1936 tavaszáig töltötte be, amivel napjainkig ő tekinthető a tudós társaság leghosszabb ideig hivatalban lévő első emberének – fűzte hozzá dr. Tilki Attila.

Koszorúk az emlékműveken

Az 1848-49-es szabadságharc egyik legszebb, legemlékezetesebb győzelme a branyiszkói csata volt. Ezen a  helyen emelt emlékművet Tisza Miksa Szepesváralja rendőrkapitányának fáradhatatlan segítségével Szepes vármegye még 1875-ben, amit 1919-ben a megszállók leromboltak. 

– Ma egy kopjafa emlékeztet arra, hogy itt haltak apáink a leghősiesebb halált. A koszorúzás előtt Iski Péter a beregdaróci görögkatolikus parókus atya, „tábori lelkészünk” vezetett imádságot. A meredek roppant bérc tetején – amely a gyönyörű Szepes tündérvölgye mellett magasodik – magával ragadt bennünket a múlt. Aztán Branyiszkó bércéről leereszkedve egy varázslatos, kicsi, alig százlelkes faluban, Korotnokon is megálltunk, és elhelyeztük a lánccal összekötött, tíz mészkőoszlop által övezett sírkertben emelkedő obeliszkre a megemlékezés koszorúit. 
A szabolcs-szatmár-beregi delegáció következő megállója Közép-Európa egyik legnagyobb középkori erődítménye, az egykori vármegyeközpont, a világörökség része, Szepes vára volt. 

– Megkoszorúztuk a branyiszkói hősök síremlékét a szepesváraljai temetőben. Az emlékmű eredeti felirata: „Előre! Az itt nyugvó branyiszkói hősök emlékére közadakozásból emeltetett, 1907” A csehszlovák hatalomátvétel után az emlékmű a lerombolást ugyan elkerülte, de a szlovák nacionalizmus magyarellenes narratívája alapján átalakították. A címerpajzsot szlovák nemzeti színekre festették, a sapkarózsát letörték, a sapkát átalakították, Az eredeti felirat helyére történelemhamisító szlovák feliratot tettek. Arra kíváncsi lennék, hogy a Stróbl Alajos terveiből készült szobor katonájának fegyverébe illesztett magyar zászlónk vajon meddig marad ott? – tette fel a kérdést dr. Tilki Attila.

Harcuk mementó

– Amikor A Hazajáró Honismereti és Turista Egylet Szepességről forgatott filmjében a görgői templomkertben eltemetett, a Nagy Háborúban meghalt három Görgey testvérről a narrátor azt mondta, hogy „Isten adjon nekik örök nyugalmat ha már az országukra örök békétlenséget mért”, megfogadtam, hogy el fogok menni oda, a szepesgörgői templom kertjébe. Kormány László Nagyszekeres, Kisszekeres és Zsarolyán református lelkésze hírdetett igét. Megérintett ennek a megtiprott, meggyalázott családnak, a Görgeyeknek a hősi szelleme, példaként állítva elénk dr. Görgey Béla és Görgey Konstantin huszár főhadnagyok történetét. Mindketten ugyanazon a napon 1918 december 5-én a Felvidéket elözönlő cseh légiók ellen kétségbesett küzdelmet felvevő magyar önkéntes egység tagjaként a Vág-völgyi Trencsénkutasnál haltak hősi halált. 1918. november 16-án Kassáról egy mindössze 17 tisztből és 30 önkéntesből álló csoport, melynek Montskó  István, kassai 5-ös honvéd huszár főhadnagya volt a parancsnoka, elindult megvédeni az ország nyugati határát. Meg akartàk állítani a beözönlő hódítókat Az ezeréves határ vidékén, stratégiai fontos ponton, a Vág-völgyében készültek fel a harcra.

Montskóék mögött nem állt államhatalom, hadsereg, támogatás. Harcuk mementó, jel: az önfeláldozás példája.

Állt a maroknyi magyar ott, a Vág-völgyében, saját testével útját állva a beözönlő hadaknak, a cseh légióknak. A győztes által támogatva, felszerelve, a hódító magabiztosságával fellépve lépték át a magyar határt. Beleütköztek a maroknyi magyar ellenállásába. Akik elsőként visszaverték őket. Azonban újabb és újabb egységek özönlöttek be. A magyarok nem hátráltak, a végsőkig helytálltak. Elestek: a hazáért.