Hadifogság után tért haza a szamosszegi háborús hős

Szamosszeg. Immár 100 éve, hogy minden év május utolsó vasárnapján megtartják a magyar hősök emlékünnepét, amikor mindazokra emlékezünk, akiknek tettei nagyban hozzájárultak a magyar nemzet és a magyar állam fennmaradásához. Az elesett magyar hősök emlékezetét először az első világháború idején, 1917-ben iktatták törvénybe báró Abele Ferenc vezérkari őrnagy kezdeményezésére. Abban az időben állt fel a Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottság, amelynek feladata a települések emlékműállítási programjának lebonyolítása volt. Ennek hatására az Osztrák–Magyar Monarchia uralkodója, IV. Károly szentesítette az 1917. évi VIII. törvénycikket, amely a harcokban a hazáért elesett hősök emlékének megörökítéséről rendelkezett. Hazánkban a legkisebb településtől kezdve a fővárosig már-már megszámlálhatatlan szobor, dombormű, obeliszk, sírhant vagy kereszt állít emléket az első világháborúban elesett magyar katonáknak. Vármegyénkben is bármerre járunk, mindig találkozhatunk velük a legkisebb községek templomai mellett, vagy éppen azok falain, a városok terein, vagy az iskolák épületeiben. Az emlékműállítási mozgalom egyik jelentős állomása volt az 1924. évi XIV. törvénycikk, amely rögzítette a Hősök emlékünnepét és kimondta, hogy „minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját (...) a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli”.

Nem került fel a neve az obeliszkre

A trianoni békediktátum következtében megcsonkított Szatmár, Ugocsa és Bereg közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyéből elsők között csatlakozott az emlékműállítási mozgalomhoz Szamosszeg község, amelynek központjában, a református templommal szemközti parkban – hosszú küzdelmek után – 1938. június 6-án avatták fel az első világháborús szobrot. A Szamos és Kraszna zugában fekvő közel 3000 lelkes Szamosszeg akkoriban, mint körjegyzőségi székhely a Mátészalkai járáshoz tartozott. A település egyik legszebb helyén álló világháborús emlékművet Osváth Imre nyíregyházi szobrászművész tervezte, amely Borbély György mátészalkai kőművesmester kivitele alapján készült el: egy lépcsős talapzaton álló, három méter magas obeliszk, előtte pedig egy őrt álló, puskát a kezében tartó rohamsisakos katona életnagyságú alakja látható. Az elesett hősök neveit az obeliszk oldalára vésték fel, de egy katona végül nem került fel a névsorba. A Szatmár és Bereg című megyei újság is szenzációként számolt be 1938. május 15-ei számában arról, hogy 24 évnyi hadifogság után hazatért az egyik szamosszegi katona, aki a nagy Nyikolajevics-féle offenzíva alkalmával került hadifogságba és Oroszország ázsiai részére vitték.

Élet a hadifogság után

Hendzsel Ferenc 1890. szeptember 4-én született Szamosszegen Hendzsel Lajos földműves és Kósa Zsófia gyermekeként, református családban. Édesapjához hasonlóan maga is földművesként dolgozott a szatmári településen. Amikor 1914 nyarán kirobbant az első világháború, két testvérével, Lajos nevű bátyjával és Bertalan nevű öccsével együtt vonultak be katonának és hamarosan az orosz harctérre kerültek. Lajos hamarosan eltűnt a fronton, és életjelet többé már nem adott magáról, míg a magyar királyi 11. gyalogezredben tizedesként szolgáló Bertalan harctéri sérülést szenvedett, de később sikerült hazatérnie. Hendzsel Ferenc a mozgósítás során a császári és királyi 5. gyalogezredbe került, mint póttartalékos gyalogos, de hamarosan hadifogságba esett: 1914. november 29-én, Jaroslaunál az oroszok elfogták és az Omszki régióban fekvő Juszkovába hurcolták. Ettől kezdve három és fél évig egy ottani gyárban dolgoztatták, míg a háború végéig a közeli hadifogolytáborban volt. A háború után a politikai helyzet is megváltozott Oroszországban: megdöntötték a cári rendszert és 1922-ben létrejött a Szovjetunió. 

Hendzsel Ferenc ebben az időben ismerkedett meg a nálánál két évvel idősebb Irina Jakubova orosz özvegyasszonnyal, akitől három gyermeke is született: 1927. február 4-én Maxim, 1928. április 8-án Maxima és 1931. október 9-én Tatjána. Ennek ellenére Hendzsel és Irina nem voltak házasok, ugyanis menyegzőjükre csak 1931. augusztus 21-én került sor.

Az egykori szamosszegi katona először 1927-ben kérte a hazautazását a szovjet hatóságoktól. Erről a Szatmár vármegyei főjegyző is beszámolt Walko Lajos külügyminiszternek, s levelében jelezte, hogy Hendzsel Ferenc tekintélyes vagyonnal rendelkezik és hazajövetele költségeit fedezni tudja. Otthonmaradt testvére, Hendzsel István is levelet írt a külügyminiszternek, amiben a magyar hatóságok segítségét kérte és portó költségként 3 cseh koronát maga is megküldött. Nem sokkal később, Hendzsel Ferenc a moszkvai észt követség útján meg is kapta 168. számú hadifogoly személyazonossági igazolványát – amivel tudta volna igazolni magát –, de ezt az okmányt 1932-ben elvették tőle a szovjet hatóságok. Ennek ellenére a szovjetek mégis utasították, hogy igazolja külföldi állampolgárságát, mert az általa korábban benyújtott kérvényben kérte, hogy családját „az orosz állampolgári kötelék alól felszabadítsák”.

Viszontagságos volt a hazaút

Ettől kezdve Jungert-Arnóthy Mihály moszkvai magyar követ mindent megtett, hogy az egykori szamosszegi illetőségű katona hazatérhessen otthon maradt szeretteihez, ezért felvette a kapcsolatot Kánya Kálmán külügyminiszterrel és 1935. augusztus 10-én új személyazonossági igazolványt és magyar állampolgársági bizonyítványt kért Hendzsel Ferenc és családja részére. Ennek eredményeképpen Hendzsel 1936. július 10-én átvehette az okmányokat, s miután minden akadály elhárult, 1938 márciusában elindult a családjával az Omszk melletti Juszkva községből, s 1938. május 7-én – 20 évvel az első világháborús befejezése után – hazaérkezett Szamosszegre. 

A Szatmár és Bereg című újság megjegyezte, hogy Hendzsel Ferenc „teljesen elfelejtette a magyar nyelvet”, s a moszkvai magyar nagykövetségen töltött két és fél hónap alatt tanulta meg újra anyanyelvét. Ettől kezdve Szamosszegen éltek, ahol Hendzsel Ferenc és Irina Jakubova 1939. március 13-án megtartotta magyar törvények szerinti esküvőjét is. Hendzsel Ferencnek tehát sikerült hazatérnie, így a neve nem került fel a szamosszegi világháborús emlékmű obeliszkjére, azonban a névsorban Lajos nevű bátyja napjainkban is megtalálható. 

Dr. Holmár Zoltán történész