Kiégés– ha megszólal a munkahelyi füstjelző

Olyan, mint egy gyufaszál, amit ha meggyújtunk, fényes lánggal ég, majd fokozatosan kivész belőle a tűz, és csak a füstölgő hamu marad utána. Burnout. Az angolok így nevezik azt a fizikai és érzelmi kimerüléssel járó pszichikai állapotot, ami egyre több munkahelyre beszivárog. Dr. Jagodics Balázs szakpszichológus a Mathias Corvinus Collegium nyíregyházi képzési központjában beszélt a kiégésszindrómáról a napokban. 

Kiégés. Bedarál minket a rohanó világ?

Előadása előtt azt kérdeztük tőle, hogyan kapcsolódnak össze a lelki betegségek a munkahelyekkel. Elmondta, ma már több olyan munkakör van, ami hajlamosít a kiégésre, ahol nagy a leterheltség, és soha nem érnek véget a feladatok. Ugyanakkor a jelenség kortól és szakmától függetlenül bárkit érinthet, olyan munkahelyeken üti fel a fejét, ahol hiányzik a dolgozók megbecsülése, elismerése, vagy bármilyen visszajelzés az elvégzett munkáról.

De kezdjük az elején! Ahogyan az előadó is visszament Herbert J. Freudenberger pszichoanalitikusig, aki elsőként 1974-ben írta le a burnout (kiégésszindróma) fogalmát,  tünetegyüttesét. A neves német származású amerikai szakember olyan munkaköröket vizsgált, ahol egyszerre fizikai és szellemi terhelés éri a dolgozókat, emellett óriási felelősséget is cipelnek a vállukon. Nem nehéz kitalálni, hogy az egészségügy éppen ilyen terület, itt találta meg az orvosokon és az ápolókon a kiégés jeleit. Megfigyelte, hogy azok az orvosok, ápolók, akik nagy számú beteget kezeltek, ugyanolyan tüneteket mutattak: kezdtek eltávolodni a betegeiktől, nem tudtak úgy foglalkozni velük, mint korábban. Ez azoknál volt leginkább tapasztalható, akik kezdetben nagyon lelkesek, motiváltak voltak. A tanulmány megállapította a kiégés lépcsőfokait, stációit is, amelyek a stressz, a fizikai és emocionális kimerülésen túl a munka iránti érdeklődés elvesztésével, inkompetencia-érzéssel is társulnak. Ez utóbbi szorongásban tartja az egyént, aki  valamilyen munkahelyi környezeti hatás miatt úgy érzi, nem ért igazán jól a munkájához, vagy esetleg nem felel meg a vele szemben támasztott követelményeknek, emiatt stresszel, emiatt megy el a „kedve” a munkától. 
Dr. Jagodics Balázs tehát a stresszhatások felől kezdte el kibontani a témát, hangsúlyozva, hogy akit egyszer elér a kiégés szele, az nem „gyógyul” meg magától, főként, ha nem fedi fel, mik a stresszforrások munkahelyén, mi okozza a munkája iránti teljes ürességet, érdektelenséget. Persze a legtöbb karrier nem a gondokkal kezdődik, általában mindenki lelkesen kezdi a pályáját, csak aztán valahol beragad a kerék, megtörik a kezdeti buzgalom. Erről mi magunk is tehetünk a saját határaink feszegetésével, az elvállalt túlmunkával észrevétlenül felőröljük energiáinkat, s a rohanó világunk is bedarál minket,  az ember állandó „készültségben” érzi magát.

Azonosulás a munkával 

– Ma már a technológiai eszközök lehetővé teszik, hogy folyamatosan elérhetőek legyünk, hazavisszük a céges telefont, a hétvégén is megnézzük az e-maileket, így sajnos nem válik le a munka a magánéletünkről. Nagyon sok esetben észre sem vesszük, mennyit dolgozunk, vagy hogy teljesen azonosulunk a munkánkkal. De hová vezet az, ha a munka egyfolytában jelen van az életünkben, nem „kapcsol ki az agyunk”, nem pihen meg az idegrendszerünk? – tette fel a kérdést a Szegedi Tudományegyetem oktatója, aki szerint az ember szervezete nem a hosszan tartó stresszhatásokra van „kódolva”, bármi is jelentse a feszültséget, a stressz hónapok, évek alatt kikezdi az ember mentális egészségét.

Egyensúly, társas kapcsolatok 

– Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy attól, hogy valakinek van egy-egy olyan napja vagy időszaka, amikor kevesebb kedve van a munkához, mint máskor, attól nem kell rögtön a kiégésre gondolni. A kiégés egy elhúzódó állapot, amiben egyre mélyebbre és mélyebbre kerül az egyén, s nem tud felidézni egy olyan időszakot az elmúlt fél vagy egy évből, amikor energikusan, lelkesen kezdett neki a munkához, nem halogatta a teendőit, vagy nem testálta másra a feladatokat. Érdekes az is, hogy a kiégéstől szenvedő ember rutinból is meg tudja oldani a dolgait, sok esetben kívülről nem is látszik, hogy segítségre szorul, csak belülről ő érzi az elégedetlenséget, a fásultságot – festette le az állapotot több szemszögből is a szakpszichológus, aki azt a „klasszikus mondást” is idézte, miszerint nem kell mindig száz százalékot adni magunkból a munkahelyen, elég nyolcvanat, de abban lélek is legyen. Hogy miért? Mert a perfekcionizmus (a magukkal szemeben támasztott túlzó elvárások) a kiégés melegágya, s ha mindig a maximumot akarjuk kihozni magunkból, marad-e elég erő a megújulásra?
– Munkahelyet váltani is úgy érdemes, ha az tudatos, és a kihíváskeresés motiválja, hiszen abban benne van a tanulás, a fejlődés lehetősége. Ha azonban a váltás csak egy menekülés valami elől: rossz munkahelyi légkör, problémás kollégák, ügyfelek, nehéz főnök-beosztott viszony, akkor valószínűleg a következő munkahely sem lesz álmaink munkahelye, és lehet, hogy ott is hasonló problémákkal fogunk találkozni – jegyezte meg dr. Jagodics Balázs. 
S hogy a kiégés szakaszait újra átvegye a hallgatósággal, elismételte: minden a lelkesedéssel indul, majd a munkával való túlzott azonosulás miatt elkerülhetetlen a stagnálás, ami csalódásba és frusztrációba, apátiába csap át. Egészen addig, hogy az egyén szociális kapcsolatai is romlanak. S amikor nekiszegezik a kérdést: „nem dolgozol te túl sokat?” vagy „a problémáid gyökerét a munkahelyeden kell keresni!” – tagadás lesz a válasz. 
Persze egy munkahelyen ha több a kiégett munkatárs, mint a lelkes, az megmérgezi a közeget. A vezetőknek észre kell venniük a problémát, de a megoldást bízzák inkább szakemberre, pszichológusra vagy munkahelyi coach­ra, egy főnöknek úgysem nyílnak meg a beosztottjai, a munkahelyi hierarchia természetéből adódóan sem. S mit tehetünk mi, ha megszólal a munkahelyi füstjelző? Meg kell próbálni azonosítani a stresszfaktorokat, az okokat. A kiégés elkerülésének legjobb módja a prevenció: a munka és a pihenés egyensúlyának megtalálása, a társas kapcsolatok ápolása.